A Vértanú

 ,,Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.

Nem mondok le érseki székemről.

Nincs vallanivalóm és semmit sem írok alá.

Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és azt semmisnek nyilvánítom.''

4. rész

Perben a diktatúrával

A Mindszenty-per célját és funkcióját illetően egy nagy ívű folyamat része volt és fordulópontja a legnagyobb magyar történelmi egyház - a római katolikus világegyház tagjának - szétzúzására, amellyel a kommunista hatalom kettős célt kívánt elérni.

Ideológiailag frontális támadást indított az istenhit ellen, az ateizmus "államvallássá" tétele, ezzel a marxista ideológia kizárólagosságának biztosítása érdekében. Egyben fenyegető üzenet volt a lakosság kisebb részét átfogó (nem katolikus) keresztény egyházaknak - és minden Istenben hívőnek - az állami akarat mindenhatóságának elfogadására.

Társadalmilag az egyház állami ellenőrzés alá vonása volt a cél, a későbbi felszámolás érdekében, illetőleg a vallásos állampolgárok kiszorítása a társadalmi érvényesülés minden területéről. Közvetlen társadalmi célként az egyházhoz különösen kötődő, Magyarország lakosságának túlnyomó többségét kitevő, birtokos parasztság földtől való megfosztása és kényre-kedvre szolgaságba süllyesztése volt kitűzve.

A pert megszülő folyamat további célkitűzése az egész magyar civil társadalom szétzúzása, majd a nincstelenné tett, ennél fogva emberi jogaikban védtelen - és napi megélhetésében fenyegetett, így teljesen kiszolgáltatott - társadalomnak az általános szolgaelvűség szintjére süllyesztése.

A vallás és az egyházak - alkalmasak lévén arra, hogy a társadalom megfélemlített és üldözött tagjainak lelki támaszt, menedéket nyújtsanak, s így a kiszolgáltatottságukat enyhítsék - ez okból is a hatalom első számú közellenségének számítottak. A Mindszenty-per esetében többről van tehát szó annál, mint hogy "napi politikai érdekektől indíttatva került megszervezésre, lebonyolításra", miként azt a Legfőbb Ügyészség értékelte 1989-ben .

A per politikai, állami és társadalmi előkészítése mindenben megfelelt a szovjet mintájú megtervezett koncepciós büntetőeljárásoknak. A legfelsőbb kommunista pártvezetők - Rákosi, Révai, Gerő - nemcsak a politikai akarat kinyilvánításában döntöttek, hanem "kézi vezérléssel" maguk irányították a vallás és az egyház(ak) elleni hajsza részleteit. Helyi viszonylatban az egyház megtörésére indított kampányt a KMP (MDP) megyei bizottságai tervezték és irányították a központi direktívák figyelembe vételével.

Államilag: alapvetően az ÁVH volt a felelős az egyház(ak) elleni offenzíva sikeréért (később a politikai elismeréseket és a kitüntetéseket is az ÁVH tagjai kapták). Az ÁVH-nak erre a célra létrehozott önálló szervezeti egysége szisztematikusan beépült a katolikus egyház püspöki karába, valamint az egyházi szervezet alsóbb szintjébe is. A nemzeti bizottságok befolyásolásával, állami erővel szervezték a Mindszenty ellenes "tiltakozó mozgalmat", valamint a pedagógusok kényszerítését.

A társadalmi előkészítés főszereplője a kommunista, valamint kommunista befolyás alatt álló sajtó volt. A Szabad Nép és a megyei lapok összehangolt rágalomhadjáratot indítottak, manipulált interjúk és koholt riportok gyalázkodó hangvételű, primitív tömegindulatokat felkorbácsoló írásokkal. Ehhez kapcsolódott a kommunista "népnevelők" tevékenysége. Eszköztárukban a gyűlölet keltésének valamennyi eszköze felvonult, szembeállítva egymással a társadalom különböző csoportjait. A megszervezett "tiltakozó mozgalom" "társadalmi támogatottságának" növelésére nem riadtak vissza az erőszak legbrutálisabb formáitól sem, különösen az egyházi testületek "csatlakozásának" érdekében. A tömeghisztéria szintjéig felfokozott, gyűlöletre uszító propaganda célja lényegében kettős volt. Megtéveszteni a belföldi és külföldi vallásos közvéleményt, ezen túlmenően pedig tömegpszichózist kelteni a per elfogadtatására, sőt "népi" követelésére.

Vértanú Szent István napján a politikai rendőrség Mindszenty-csoportja, a hirhedt Décsi alezredes vezetésével elindult az érseki palota felé. Esztergom 79. érseke, amikor - úgy esti fél kilenc óra tájban - a palota kapuja elé járó rendőrbusz motorjának a zúgását meghallotta, felkelt az imazsámolyról és a szoba közepére állva fogadta az ajtót kopogás nélkül belökő, a Moszkvában politikai rendőrtisztté átképzett volt telekügynököt és rendőreit.

,,Azért jöttünk, hogy önt letartóztassuk.'' – mondta köszönés helyett a hatalom embere.

A Prímás nem méltatta válaszra. Szó nélkül a szekrényhez lépett, kivette belőle a télikabátját, kezébe a breviáriumát, a papi imakönyvét. Rendőröktől körülvéve megindult a lépcsőház felé.

Letuszkolták a lépcsőkön és belelökték a kapualjban álló, lefüggönyözött rabszállító autóba. Már sötét éjszaka volt, amikor az ÁVO központjába, az Andrássy út 60.-ba, a borzalmak házába megérkeztek.

,,Te kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk!'' -  ezen szavakkal fogadta a társai által Gyula bácsinak szólított, kövérkés őrnagy, majd egy sánta rendőr segítségével levetkőztette és darócruhába öltöztette.

Cellája, fűtetlen, levegőtlen, piszkos helyiség volt. Ezt meg kellet osztania az öttagú őrséggel. A szobaparancsnok egy régi 19-es kommunista volt. Négy  beosztottja még sihederkorú volt. Trágár és mocskos beszédekkel traktálták és tartották ébren az őrzésükre bízott főpapot.

Másnap reggel, 1948. december 27-én, Kádár János belügyminisztériumának a sajtóosztálya a következő közleményt adta ki: ,,Mindszenty esztergomi érseket a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, hazaárulás, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja miatt a rendőrhatóság őrizetbe vette.''

A bejelentés azonban se itthon, se a szabad Nyugaton nem talált hitelre.

Annál nagyobb visszhangja lett Mindszenty József egyidejűleg közzétett, előre elkészített nyilatkozatának. Proklamációját lezárt borítékban már napokkal előbb átadta az esztergomi főkáptalannak, másodpéldányát egy bizalmas emberével kiküldte Bécsbe.

Írásbeli üzenete rövid, markáns mondatokban közölte a magyar néppel és a világ közvéleményével, hogy mindaz, amivel rágalmazzák - és amire alapozva majd a ,,néptörvényszék''-nek csúfolt kommunista vészbíróság el fogja ítélni, szemenszedett valótlanság.

Teljességgel tisztában volt azzal, hogy minek néz elébe.

,,Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.

Nem mondok le érseki székemről.

Nincs vallanivalóm és semmit sem írok alá.

Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye és azt semmisnek nyilvánítom.''

A vizsgálati fogság és a népbírósági tárgyalásra való előkészítés öt hétig tartott.

Az eljárás minden szakaszában semmibe vették a büntető perjog klasszikus alapelveit.

A nyomozás szakaszának vizsgálatában megállapítható, hogy a nyomozás tényleges irányítója nem az erre hivatott hatóság vezetője, hanem személyesen a diktatúra első embere, Rákosi Mátyás volt. A nyomozás nem valóságos bűncselekmények bizonyítékait (vagy a gyanú cáfolására alkalmas bizonyítékokat) gyűjtötte össze, hanem a politikai prekoncepcióhoz keresett olyan adatokat, amelyek bármilyen módon (leginkább valóságos funkciójukból kiszakítva, eredeti tartalmuktól eltérően, önkényesen értelmezve, vagy jogi környezetük figyelmen kívül hagyásával) felhasználható terhelő adatként. A koncepciós eljárás létét igazolja a kínvallatás és a pszichotrop anyagok alkalmazása beismerő vallomás és olyan nyilatkozatok kicsikarása érdekében, amelyek erkölcsileg dehonesztálók, s amelyek a hatalom törekvéseit szolgálták. Kimutatható a védelem teljes hiánya a nyomozásban, valamint a vallomás-montázsok alkalmazása, amellyel tetszőleges tartalmú (többszörös és egyre terhelőbb) vallomás volt "előállítható".

Rögtön az első éjjel kezelésbe vették. Décsi alezredes vezette a hat rendőrtiszt jelenlétében lefolytatott kihallgatást. Mindszenty József tagadta az ellene emelt vádakat. A négyórás kihallgatás után megtagadta a vallomását meghamisító jegyzőkönyv aláírását.

Décsi hiába figyelmeztette, fenyegető hangon, hogy: ,,Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem azt, amit mi akarunk.''  - a vádlott makacsul hallgatott és nem volt hajlandó a tollat kézbe venni.

Ekkor az alezredes kiadta a parancsot: ,,Tanítsátok meg vallani!''

Visszavitték a cellájába, meztelenre vetkőztették, és megkezdték a ,,tanítást''.

Első „tanítója” egy magát volt partizánnak nevező, ,,magas, tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt volt, aki beszélt ugyan magyarul, de az arca nem volt magyar.'' A Hercegprímás elfordult tőle, mire az neki futott és csizmás lábával teljes erejéből belerúgott a födetlen gerincébe. A partizánt egy őrnagy követte, aki a letartóztatásánál is jelen volt. Gumibotjával addig verte az Andrássy út legelőkelőbb foglyát, amíg az eszméletlenül össze nem esett. Fellocsolták és felöltöztették, visszavitték a kihallgatási terembe, ahol Décsi újra felszólította a jegyzőkönyv aláírására.

Újra nemmel válaszolt. Erre másodszor is megbotozták. Hiába. A harmadszori felszólításra is tagadólag válaszolt. Erre az őrnagy, akit a Bíboros emlékirataiban ,,a kínzó''-nak, vagy ,,a kínzóm''-ként emleget, harmadszor is megbotozta.

Cellájába, újabb gyötrelem várta a végsőkig kimerült rabot. Lefeküdni nem engedték, ha pedig ülve elszunnyadt, durván felébresztették. Ez az eljárás a beismerő vallomásra való előkészítés szerves részét képezte.

A testi-lelki kínzások eredménytelenek maradtak: nem vallott, nem ismert be semmit a magyar egyházfő.

Eredménytelen maradt a három, szintén kegyetlenül megkínzott papi munkatársával való szembesítése is, akiknek a nevében Zakar titkár mondta el a betanított szöveget, hogy nincsen értelme a tagadásnak, mert a hatóságok mindent tudnak.

Kádár János belügyminiszternek kellemetlen volt ez a késedelem. Ő már a lefogatás utáni harmadik napon közöltette a sajtóval, hogy Mindszenty József a bizonyítékok súlya alatt megtörve beismerte az összeesküvés, a hazaárulás, a kémkedés és a valutával való üzérkedés bűntettét. Ekkor jött Péter Gábor, az ÁVO feje. A kárpátaljai kis szabósegédből rendőr-altábornaggyá avanzsált gnómszerű alak megszigorította és meggyorsította Mindszenty előkészítését a népbírósági tárgyalásra. Az addig alkalmazott „terápián” túlmenően kábítószereket kevertek a levesébe és a naponta vizitáló fogházorvos akaratbénító tablettákat írt neki elő. Ezeket az őrök előtt kellet bevennie.

A hatás nem is maradt el. A barátai és munkatársai által akaratzseninek ismert férfi ellenállóereje két hét múltán gyengülni kezdett. Most már ritkábban verték az éjjeli kihallgatások közben, mert ritkábban makacskodott. Apátia és a megváltozhatatlanba való beletörődés kerítette hatalmába. Ahogy múltak a napok, úgy lett egyre fáradtabb, engedelmesebb. Eltűnt az önérzete és félelemérzetek gyötörték. ,,Ekkor már azzal sem sokat törődtem, hogy az elém tett szöveg az én vallomásomat tartalmazza-e.''

A vádemelés szakasza is magán viseli a tipikus koncepciós jegyeket. Nem a vádhatóság, hanem a politikai vezetés a vádirat szerkesztője (sőt a végleges szöveg kialakítója is Rákosi és Révai). A vádirat tartalma elszakad a nyomozati anyaggal alátámasztott tényállástól is (!). A vád tárgyává tett tényállást - az állam elleni bűncselekmények tekintetében - részben olyan önkényesen összekapcsolt, a valóságban össze nem függő mozzanatokból konstruálták, amelyek eredetileg nem jogellenesek és nem alkalmasak bűncselekmény megállapítására. A vádirat a büntető jogszabályokat önkényesen, a napi politikai érdekektől vezérelten értelmezte.

Mindszenty József védelmével Gróth József ügyvédet, édesanyja pedig Farkas Endre ügyvédet akarta meghatalmazni. A népbíróság elutasította mindkettőjüket. Joanovits Emilnek az 1949. január 20-án beadott meghatalmazását sem fogadták kedvezőbben. Sem a bíboros, sem édesanyja nem tudhatta, hogy politikai ügyekben csak az ÁVH által lajstromozott "védők" járhattak el, s hogy nemcsak a védelem tevékenységét, de a védők személyének választhatóságát is titkos utasítások korlátozzák. Mindszenty József tehát nem választhatott védőt, hanem részére az ÁVH "választotta" Kiczkó Kálmán ügyvédet.

A Kardinális a tudatmódosító kezelés hatása alatt a világ iránti érdeklődését teljesen elveszítette. Az utolsó napokban beleegyezett abba is, hogy a tárgyaláson az ÁVH jelöltje legyen a védője. Kiczkó 1949. január 26-án bejelentette: meghatalmazást kapott Mindszenty Józseftől a védelemre. Az ÁVH nem sokkal ezután Gróth Józsefet letartóztatta, majd Farkas Endrét is elfogták és a Grősz-perben elítélték. Az ügyvéd a börtönben halt meg.

A tárgyalás napjának reggelén, 1949. február 3-án gondosan meg kellett mosakodnia, szép simára borotválták, vadonatúj papi civil ruhába öltöztették és ujjára húzták a püspöki gyűrűjét. A vádbeszéd mellőzte a perbeszédek szakmai követelményeit, a perben elhangzott tárgyalási vallomásokat és maradéktalanul a politikai propaganda követelményeit szolgálta ki.

A vádbeszéd elhangzása után következett Kiczkó Kálmán védőbeszéde . Ez a védőbeszéd, valójában ugyanolyan tartalmú politikai propaganda volt , mint a vádbeszéd.

Az ügyvéd az első fokú tárgyaláson védői kötelességének csak formálisan tett eleget, sőt érdemben a vádhatóságot erősítette. A tárgyalás menetében Kiczkó gyakorlatilag néma volt. A per idején hatályos perrendi szabályok szerint a védő nem volt kötve védence nyilatkozataihoz és védekezéséhez. A védő a védence érdekében - akár védencével ellentétben is - köteles volt olyan védekezést kidolgozni és előadni, amely a legjobb meggyőződése szerint eredményre vezethetett. Kötelessége lett volna tehát támadni a bűnösséget, amelyet (részbeni) beismerő vallomásra alapítottak. Azokon a pontokon, ahol Mindszenty József tárgyaláson tett vallomása ezt lehetővé tette (tehát a deviza-bűncselekmény kivételével valamennyi vádpont esetében) a védelem szabályai szerint, legalábbis alternatív módon, felmentést is kellett volna kérnie. Ezzel szemben a tárgyaláson még arra sem figyelt fel, hogy a tanács elnöke olyan mondatokat olvasott fel védence Truman elnökhöz írt levél-fogalmazványából, amelyek nem szerepeltek a szövegben. A "felolvasott" - nem létező - mondatok valóságuk esetén főbenjáró bűncselekmény megállapítására is alkalmasak lehettek volna.

Kérdései, amelyeket a tárgyaláson saját védencéhez, a többi vádlotthoz, valamint a tanúkhoz feltett, egyetlen esetben sem irányultak a bűnösség megingatására , sőt inkább olyanok voltak, amelyek alkalmat adtak a vádlott-társaknak, hogy Mindszentyre terhelő nyilatkozatokat tegyenek. Becsületükre válik holtuk után is, hogy nem tették meg. Az azonban nem mentesíti a védőt kötelessége ellátásának elégtelensége alól, hogy kérdéseire nem kapott olyan válaszokat, amelyek védencét súlyosabb helyzetbe hozták. A tárgyalás bizonyítási szakaszának lezárásakor Kiczkó ügyvédnek nem volt bizonyítási indítványa.

A jogtörténeti kutatások igazolták, hogy a koncepciós perekben a védelem szerepköre éppúgy meghatározott volt, mint az ügyészé és a bíróé. Naivitás tehát azt akár csak feltételezni is, hogy a védő szakszerű és lelkiismeretes tevékenysége a legmagasabb politikai vezetés által előre elhatározott akarathoz képest kedvezőbb ítélet elérésére alkalmas lehet. Ezzel a "lajstromozott" védők teljes mértékben tisztában voltak és védői tevékenységüket az "elvárások" szerint látták el. Ugyanakkor azt a védőt, aki mindezeknek tudatában vállalta és eljátszotta a ráosztott morbid szerepet, erkölcsileg éppen olyan felelősség terheli, mint a koncepciós perek más - hatósági - "alanyait".

A bíróság az ítélet kihirdetésének napjául 1949. február 8. napját tűzte ki . Két napja lett volna tehát a bíróságnak az ítélet meghozatalára, ha az ítéletet valóban a népbírósági különtanács hozta volna meg. Ezzel szemben Timár István IM főosztályvezető tudatta Olti Vilmos tanácselnökkel: "a pártnak nem lenne ellenére, ha nem ítélnék halálra Mindszetyt" .

Ez az üzenet ott és akkor egyértelművé tette azt, hogy Mindszentyt tilos halálra ítélni. Rákosinak egy hitelét vesztett, megtört és megalázott egyházfőre volt szüksége, legkevésbé egy kivégzett vértanúra.

Olti azonban nemcsak a Mindszentyre vonatkozó érdemi döntést vette át Timártól, hanem (írásban) az ítélet indokolásának lényegi részét, az ún. "politikai indokolási részt is". Azt nem lehet pontosan megállapítani, hogy az ítélet "II. Politikai értékelés" című fejezetét ki szövegezte. Feltételezhetően a pártközpontban készült, hiszen a vádiratban maga Rákosi, de Farkas, Gerő és Révay (!) is végzett javítást. Oltira csak az ítélet szakmai, jogi részének megfogalmazása maradt.

A moszkvai koncepciós, előre kitervelt, perek mintáját utánzó és mindössze három napig tartó népbírósági tárgyalás végén a fővádlottat és egyik társát életfogytiglani fegyházra ítélték. A többiek közül kettő 15 évi, egy 10 évi, egy pedig 3 évi fegyházbüntetést kapott. A kommunista propaganda a tárgyalásról közölt fényképekkel a remélt hatás ellenkezőjét váltotta ki. Aki meglátta a vádlottak padján összetörten, félénk gyerekként, térdeire fektetett tenyerekkel, előrehajtott fejjel és tágra nyílt szemekkel - a náciból kommunistává vedlett Olti tanácselnök kérdéseire - figyelő egyházfőt, annak nem kellet többé bizonyítani, hogy az öthetes előkészítés alatt testileg és szellemileg egyaránt emberronccsá tették.

A szovjetmegszállás és kommunista terror alatt szenvedő magyar nép dermedt némasággal vette tudomásul az ítéletet.

Mindszenty József az emlékiratainak készítésekor tévedett, amikor azt panaszolta, hogy védője nem jelentett be "fellebbezést". "Az ítéletet szóban hirdették ki a Markóban, de sohasem kaptam azt kézhez írásban . Az ítélet ellen csak az ügyész fellebbezett: halálos ítélet kimondását kérte a felsőfokú bíróságtól. Jellemző, hogy védőügyvédemnek esze ágában sem volt a bírósági színjátszásban elkövetett Justizmord ellen tiltakozni" .

Azon nem csodálkozhat senki, hogy Mindszenty Józsefnek nem volt jó véleménye védőjéről. A tárgyaláson dokumentálható "teljesítménye", de különösen a perbeszéde alapján több mint jogos ez a neheztelés.

Tény, hogy a védői jogorvoslat bejelentése megtörtént és - a tárgyalási jegyzőkönyv tanúsága szerint - Mindszenty József is csatlakozott ahhoz. Igaz, a védő nem a védence tárgyalási vallomására figyelemmel jelentette be a jogorvoslatot. Így: az állam elleni bűncselekmények tekintetében nem kérte védence felmentését. Mindszenty József tehát vagy nem értette meg a "semmisségi panasz" kifejezés jogi jelentését, vagy az igen hosszú ítélet kihirdetése utáni kimerültség miatt kiesett ez a tény az emlékezetéből. Bárhogyan is volt, a bejelentett jogorvoslatokat az első fokú bíróság elfogadta és az ügy iratait a jogorvoslatok érdemi elbírálása végett felterjeszteni rendelte a Népbíróságok Országos Tanácsának.

A NOT anyagában található Kiczkó Kálmán semmisségi panaszának terjedelmes indokolása, amely - összehasonlítva az első fokú ítélet előtti teljesítményével - már olyan releváns körülményeket is érint, amelyeket pozitívan kell értékelni. Amit a nyilvánosan elmondott perbeszédben nem mert vagy nem akart kimondani Kiczkó Kálmán, most leírta.

A fellebbviteli tárgyalásra 1949. június 28-án tűzött Jankó Péter tanácselnök határnapot. Az 1949. július 6. napjára megadott időpontra azonban a vádlottakat nem, csupán a védőket rendelte idézni. A vádlottak közül - a rendelkezésre álló iratokból kitűnően - csak Zakar András értesült a tárgyalásról, Mindszenty József csak július 5-én délben tudta meg a másnapi tárgyalási határnapot. Másnap elküldte a NOT-nak címezve a már fentebb hivatkozott levelét, amelyben kijelentette, hogy minden vallomást és nyilatkozatot visszavon, amelyet neki tulajdonítanak letartóztatása napjától kezdve. Ismerve a per célját és a hatalom valódi szándékait, valójában az lett volna a hihetetlen, ha a NOT elrendeli Mindszenty József személyes meghallgatását. Ez ugyanis ellentmondana mindennek, amely a Mindszenty-ügyben mindaddig történt. Egyébként - mert az ügyben ítélethirdetésre csak 1949. július 9-én került sor - lett volna lehetőség Mindszenty személyes meghallgatására a NOT ítéletének kihirdetése előtt. A június 6.-ra kitűzött fellebbviteli tárgyalás is nyilvános volt, azon azonban egyetlen vádlott sem volt jelen. Jankó Péter tanácselnök és az ítélőtanács pártokat képviselő tagjai mellett a jegyző és a védők jelenlétében tartották meg a fellebbviteli eljárást. A fellebbviteli tárgyaláson csupán Farkas Endre ügyvédnek Mindszenty József édesanyja által adott meghatalmazása érvényessége körüli vita okozott némi zavart. Az iratismertetés után mindegyik védő fenntartotta az írásban beadott védekezést. Sajátos, hogy Kiczkó Kálmán érvelésében a védence minden nyilatkozatát visszavonó elhatározásáról nem esett szó, s erre a nagyon fontos tényre nem tért ki a NOT ítélete sem.

Az ítélet kihirdetésére 1949. július 9-én került sor. Mindszenty Józsefet érintően a rendelkező rész a jogi minősítésben tartalmaz némi változtatást. A főbüntetés továbbra is életfogytig tartó fegyház maradt. A mellékbüntetések: a politikai jogok 10 éves felfüggesztése, 10 év hivatalvesztés és teljes vagyonelkobzás.

Források:

Fejérdy András: Mindszenty József szellemi portréja

Kahler Frigyes: A Mindszenty-per tanulságai

Katolikus.hu: Mindszenty József

Kovács Gergely: Szemtől szemben Mindszenty bíborossal

Közi Horváth József: Mindszenty bíboros

Szentek élete: Tiszteletreméltó Mindszenty József püspök

                                                                                                Kucsora István