Radikális: alapos, gyökeres, mélyreható. Igen, ez az, amire szükség van, ilyen változások kellenek. Itt már nem elegendő a felületi kezelés.

A mára már meggyökeresedett, beidegződötté vált mismásolós, mutyizós, kéz kezet mos alapon történő politizálásnak véget kell vetni, és ezt csakis így – radikális változtatásokkal – lehet elérni. Ám azt is tudjuk, hogy ezzel az alkotmánnyal, ezekkel a törvényekkel és ezekkel a politikusokkal soha nem fogunk tudni megvalósítani semmiféle változást. A legjobb az lenne, ha az egészet, - a parlamentáris demokráciát - úgy ahogy van, egyszerűen kisöpörnénk a közéletből és az elszámoltatható, felelősségteljes, - ezen túlmenően pedig - értékteremtő politizálást léptetnénk a helyébe. Amit jelen esetünkben csakis egy módon, a Szent Korona Tanon alapuló alkotmány visszaállításával tudnánk megvalósítani, ez lenne az, ami igazán sokat tudna lendíteni a magyar ügyön.

Sajnos ez idáig még nem erősödött meg a nemzeti oldal annyira, hogy ezt el tudja érni, de remélhetőleg eljut nemsokára erre a szintre is. Egyik lépcsőfoka lehet, ennek a szintnek az eléréséhez a választás, amely bár a demokrácia találmánya, mégis, ha jól sáfárkodunk a kapott lehetőséggel, akár lavinaszerű változtatásokat is képes lehet elindítani. Számoljunk csak, minél több radikális jobboldali képviselőt juttatunk be, annál kevesebb baloldali, liberális, vagy mű jobboldali képviselő jut szerephez a közéletben, és kap ezáltal kevesebb lehetőséget a harácsolásra. Minél több nemzeti érzelmű képviselőnk lesz a parlamentben, annál kevésbé mernek, akár nyíltan, akár burkolt formában kalmárkodni a közjavakkal a jelenlegi parlamentből bent maradók. Ez az, amit Ők is tudnak, és féltükben mára már nyíltan riogatnak, a majdani elszámoltatásukra vállalkozó nemzeti oldallal. Terroristának, fasisztának, nácinak, antiszemitának, rasszistának, és még ki tudja minek nevezik Őket, csak egynek nem, hazafiaknak. Pedig pont a haza érdekeit szem előtt tartva kívánnak, a nemzeten élősködők ellenében cselekedni.

Nem új keletű a radikális jobboldallal való riogatásuk, mindig is létezett, de amióta úgy érzik, hogy már számolniuk kell velük, - mint potenciális ellenfelekkel - azóta felerősítették a jajveszékelő hangjukat is. Ebből a siránkozásból egyöntetűen kivette a részét a parlamenti pártok mindegyike. Nem csak Gyurcsány Ferencnek, vagy Bajnai Gordonnak a megnyilvánulásaira gondolok, akár a Jobbikkal, akár a Magyar Gárdával kapcsolatban. Tőlük nem is várhattunk mást, de néhányan talán meglepődtek (mára már valószínűleg kevesebben) Orbán Viktor "két pofon"-os megjegyzésén, amit a gárdával szemben tett. Mielőtt még valaki azt mondaná, hogy Ők a hatalom megszállottai, érzéketlen, törtető, hatalmukat féltő, a mások érdekeit szem elöl tévesztő politikusok, meg kell jegyeznem, hogy a gyengébbik nem képviselői sem nyilvánultak meg ebben a témában szolidabb módon. Sokan azt mondják, kevésbé lenne vehemens a politikai közélet, ha több nő venne részt benne, részvételükkel talán nem durvult volna el a megnyilvánulásaiban és a szóhasználatában sem. Mi esetünkben azonban ez nem igaz. Pártállástól függetlenül ugyanolyan módon fejezte ki érzéseit több politikusnőnk is. Gondoljunk akár Dávid Ibolya tavalyi, Európa Parlamenti választás utáni kijelentésére, miszerint aggódik a Jobbik térnyerése láttán, (mialatt a saját pártjának sorsán kellett volna aggódnia) vagy Lendvai Ildikó megnyilvánulására, melyben azt kívánja: „Szűnjön meg a Jobbik.” Mivel három a magyar igazság nem maradhatott szótlan a Fidesz szociális miniszteri posztjának várományosa, Hegedűs Zsuzsa sem, aki kijelentette: „…egyetlen egy pártra nem lehet szavazni, azt úgy hívják, hogy Jobbik.” Igen, úgy látszik Ő is inkább választana olyan ellenzéket magának, amelyik nem tűzte zászlajára az elszámoltatást. Azt sajnos elfelejtik mindnyájan, hogy csak az ellenfél megnevezése és nem a megválasztása tartozik a hatáskörükbe.

A szereposztás tehát megtörtént. Egyik oldalon a Jobbik, soraiban a nemzeti radikálisokkal, (kiemelve a HVIM tagjait) szemben velük pedig mindenki más. Már csak az erőviszonyok kérdésesek, aminek meghatározása a választópolgárok feladata lesz. Nem kis felelősség, lehetőség nyílik a számunkra, hogy követ dobjunk az elposványosodott állóvízbe. Már csak a kő mérete a kétséges. Remélhetőleg hatalmas lesz, hisz tudjuk, minél többen ragadjuk meg, annál nagyobbat vagyunk képesek megemelni, ezáltal nagyobb hullámokat előidézni. Képzeljük csak el, milyen érzés lenne számunkra, ha azt láthatnánk, hogy a parlamentben helyet foglalhatna Gyurcsány Ferenc közelében, Zagyva Gy. Gyula, vagy akár Budaházy György is. Bizony nem mindennapi látvány lenne, de a kezünkben a lehetőség, hogy azzá tegyük. Milyen jó is lenne látni azt, - amint Petőfi írta - hogy: „A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott.” A Mi feladatunk, és egyben felelősségünk bíztatni másokat, hogy velünk együtt merjenek Ők is „követ” ragadni.

(Antal Ferenc – Szent Korona Rádió)