Az 1956. október 23-án kitört forradalmunk röpke öt nap alatt győzött.

A mindenhatónak vélt pártot és az ÁVH-t egy lendülettel söpörték el a szabadságharcosok.

A Forradalom leverésére felvonultatott szovjet katonai erők huszonnyolcadikára vereséget szenvedtek a városokból vérző fejjel menekültek.

A forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével bejelentette hazánk kilépését a Varsói Szerződésből, kinyilvánította hazánk semlegességét, tárgyalásokba kezdett a szovjet politikai vezetéssel a Vörös Hadsereg hazánkból történő teljes és azonnali kivonásáról.

A magyar emberek ekkor fedezték fel a frissen született Szabadságban véráldozatuk teremtő erejét.

Ez a szabadság virágba borította lelküket.

Mint annyiszor, történelmünk folyamán a sors kegyeit nem élvezhettük soká, akik segíthettek volna, most sem segítettek.

A Forgószél fedőnevű szovjet hadművelet november negyediki kezdetével több, mint kettőszázezer katona és négyezer páncélozott harcjármű zúdult hazánkra, a hősiesen védekező forradalmárok ellen.

A végeredmény nem lehetett kérdéses.

A fegyveres ellenállás megszűntével megkezdődött a megtorlás, a magyar szabadságharcosok kálváriája. Ők lettek a magyar walesi bárdok, a mi Bárdjaink.

Ők azok, akik dalolva és büszkén mentek a hazaáruló Kádár és pribékei, a Klein-Apró Antalok, a Biszku Bélák által ácsolt bitófák elé.

Forradalmunk lelkünkbe gyújtott lángjai a sírok mécseseiben világolnak tovább.

Ahogy Obersovszky Gyula mondta: „Én meghalhatok, de Mi élni fogunk.”

A névtelen hősök százai váltak mártírokká.

Mansfeld Péter, akit a szocialista bitófa zsenge ifjúságában ölt meg, a halála előtt azt kiáltotta a világba: „Éljen a szabadság! Éljen Magyarország! Szeretlek édesanyám!”

Az IGE ott lebeg a jeltelen sírok felett, ahol arccal lefelé hátukon dróttal összekötözött kézzel hőseink nyugszanak.

Emlékük éjszakánként álmaink ablakán sokunkhoz bekopognak.

21 év telt el, amióta az alkuköztársaság megszületett a Magyar Népköztársaság romjain. A mesterségesen 1990-ig fenntartott diabolikus tákolmány maradéka azonban ma is itt van.

Ez a maradék lépett működésbe 2006 őszén is.

Ekkor kapott tanúbizonyságot minden honfitársunk a posztbolsevik nómenklatúra vad kapitalistáinak áldemokráciájáról.

Ez a hatalom ugyan, már nem mert a Kossuth téri tömegbe lövetni, de mert megalázni, letartóztatni, megvakítani, nemzeti érdekeinktől idegen koncepció szerinti ítéleteket hozatni.

A feladatunk adott: ezt a maradékot a vörösiszaphoz hasonlóan le kell mosni, el kell takarítani, hogy a tisztességes emberek életét soha többé semmilyen alternatívája se zavarhassa.

A magyar nemzet 2010-re felébredt.

Az ébredés következtében a nemzeti érdekképviselet aktívan jelen van a törvényhozásban, a Jobbik 47 képviselője folyamatosan dolgozik.

Büszkén mondhatom: 1956-ban a forradalmárok megtalálták a vörös kolosszus Achilles sarkát.

A szabadság lándzsájával sebet ejtettek rajta. Igaz, kicsinyke sebet, de soha be nem gyógyulót.

A Szovjetunió 1956 után soha többé nem lehetett az, mint azt megelőzően.

Nem hazudhatott soha többé csodákat az emberi jogokért történő harcairól, hiszen mindenki látta a Magyarországi filmhíradók képein, miként nyitnak tüzet a vörös hadsereg tankjai a barikádokat építő munkásokra és diákokra.

Így indult el kilencvenes bukásához vezető 56-os útján a nagy Szovjetunió.

És milyen megnyugtató: nincs ma már vörös hadsereg, nincs ma már Szovjetunió.

A magyar nemzet viszont erősödik.

Isten áldja Magyarországot!