Bizonyára sokunkat foglalkoztat a gondolat, hogyan maradhatott fenn maréknyi, rokontalan népünk Európa szívében, a környezetünk ellenünk vívott, évezredes háborújának közepette. Mi adta őseinknek – és remélhetőleg nekünk azt a meg nem törhető, el nem tiporható belső erőt, mely a történelem színpadán tartotta nemzetünket?

Beszélhetünk a hősiességről, a lovas-nomád, nyilazó harcmodorról – de ott áll velük szemben a rendre fellépő pártütés és árulás, ami a legfontosabb harcainkban megtörte hadi potenciálunkat és végső soron rendre harctéri vereségekhez vezetett.

Kell lennie egy mélyebb vonulatnak a magyarság lelkületében, ami a vereségből is továbbélést tud kovácsolni. A hadiszerencse múlandó, a gyász pedig súlyos. Valahol, a lelki mélységek ki nem derített bugyraiban van nekünk, magyaroknak olyan igaz barátunk, olyan szellemi tartalékunk, mely a bajban sem hagy el minket.

Ez pedig a kultúránk.

No, nem a hétköznapi szóhasználatú „magas-kultúrára” kell itt gondolnunk, nem arra a sztereotípiára, ami a művészetekkel azonosítja a kultúrát. Természetesen a művészetek is részei a kultúrának, el nem vitatható, alkalmasint korszakalkotó hatásukkal – de a teljes értelemben vett kultúra sokkal hatalmasabb erő, mint a művészeti letükröződése.

Emlékszem, agrártudományi tanulmányaim kapcsán először meghökkentem, amikor a „kultúrtechnika” tanszék szembe jött velem. Azután mindent értettem. A kultúra szó a latin colere („művelni”) szóból származik és eredetileg a föld megművelését jelentette.

A kulturális antropológia meghatározása szerint a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A kultúra alapján tudunk eligazodni abban, hogy mik a fontos értékek és normák az életben.

Itt van a lényeg. Az értékek és normák kérdése. Eleink tudtak olyan – a továbbélés számára fontos – értékeket alkotni és a mindennapok gyakorlatában alkalmazni, melyek segítségével ma, 2010. január 22-én is ékes magyar szóval fogalmazhatom meg nézeteimet a kultúráról.

Ma van a Magyar Kultúra Napja.

1989 óta ünnepeljük ezen a napon, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.

Azt mondják, aki a jövőre kíváncsi, jól kell a múltba látnia.

Én azt gondolom, hogy nemzeti fennmaradásunk, egy boldogabb élet megalkotásának vezérlő eszméi a sok ezer éves, ősi magyar kultúrában meg vannak örökítve. E jeles napon gondoljuk át, honnét jövünk és hová akarunk eljutni. Ahol tartunk, az, sajnos, nyilvánvaló. A kiút keresésében forduljunk bizalommal ősi kulturális értékeink felé – azok már a sztyeppén is bizonyították alkalmasságukat a társadalom fenntartására.

Őrizzük és alkalmazzuk az igazi értékeket – így tudunk tisztelegni tetteinkkel is nemzetünk kultúrája előtt.

És ne csak a mai napon tegyük ezt!

Adjon az Isten szebb jövőt!

Kucsora István