A kiegyezés kovácsa

 

1876. január 28-án, Budapesten elhunyt Deák Ferenc politikus, politikai író.

Deák Ferenc Söjtörön, 1803. október 17.-én született. Zala megyei középbirtokos családból származott. Édesanyja a szülésbe belehalt, gyermekkorát ezért rokonok gyámolítása alatt töltötte. Középiskoláit Keszthelyen, Pápán és Nagykanizsán végezte. A győri akadémián 1817-1821 között jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott. 1823-ban ügyvédi oklevelet szerzett. 1832-től Zala megye helyettes alispánja volt. 1833-ban országgyűlési követté választották. A pozsonyi országgyűlésen kitűnt éles ítélőképességével és a nagy szónoki tehetségével. Fiatalon a szabadelvű ellenzék egyik vezéregyénisége lett. Vezérelve mindenkor a haladás, a jogegyenlőség, az alkotmányosság védelme volt. Az 1843-44. évi országgyűlésen fő szorgalmazója volt a közteherviselés megvalósításának. Amikor a javaslat ellen saját megyéjében a középnemesség zavargásokat rendezett, Deák Ferenc lemondott a képviselőségről.

1848-ban Batthyány Lajos kormányában az igazságügyi tárcát vállalta. Számos reformtervet és törvényjavaslatot dolgozott ki. 1849. jan. 3-a után - a Windischgrätz-cel való sikertelen béketárgyalásokat követően - visszavonult kehidai birtokára. 1854-ben költözött vissza Pestre. Az Angol Királynő Szállóban bérelt lakása hamarosan a liberális nemesség politikai, szellemi központja, az "irodalmi Deák-párt" összejöveteleinek színhelye lett.

Az 1861. ápr. 6-án megnyíló országgyűlésen a pest-belvárosi választókerületet képviselte. Pártja, a Felirati Párt, kisebbségben volt a Teleki László körül csoportosuló Határozati Párttal szemben. Deák és pártja tényként fogadta el a fennálló állapotokat, így Ferenc József uralkodását, s ennek megfelelően „felirat”-ban kívánta az uralkodót tájékoztatni az országgyűlés álláspontjáról.

Országszerte Teleki Lászlót tekintették az új függetlenségi mozgalom vezérének. Az általa vezetett és többségben lévő, 1848-as jogalapon álló Határozati Párt Deák Felirati Pártjánál nyomatékosabban és merevebben követelte a 48-as politikai állapotok helyreállítását. Álláspontjuk elvetette a békülés lehetőségét s szakításhoz vezethetett volna az udvarral.

Teleki László, a szavazati többséget bíró párt vezetője, az országgyűlési vita előtti estén öngyilkos lett…

Másnapra tervezett beszédének fogalmazványa vádakkal illeti a dinasztiát. Érezhető belőle, hogy nem volt hajlandó megtenni azt, amit pártja vezetősége várt tőle: Deák felirati javaslatának módosításokkal való elfogadását. A szakírók a merényletet tulajdonképpen kizárják, de állítják: Teleki útban volt saját pártjának is s belehajszolták őt az öngyilkosságba.

Telekiről sok mindent írtak már azóta, főképpen olyat, ami ideg-gyenge, önpusztító alkatként állítja be a politikust. Távol álljon tőlem, hogy vitába bocsátkozzak a téma szakértőivel, de a legnagyobb tisztelet hangján felvetnék néhány kérdést, amit a józan emberi gondolkodás és a logika mondat ki velem.

-         Telekit távollétében az osztrák bíróság halálra ítélte, s az ítéletet 1851-ben jelképesen végre is hajtották. Az emigráció, számkivetettség évtizede alatt miért nem fordult maga ellen, ha idegbeteg volt? A bujdosást jól tűrte?

-         1860-as elfogatása után a császár kegyelmet adott neki, azon ígéretéért cserébe, hogy felhagy a politikával, a külföldi utazásokkal és nem szövetkezik az udvar ellenségeivel. 1861-ben maga a császár invitálta vissza a politikába, felsőházi meghívóval. Ő azonban Abony képviselőjeként az alsóházban foglalt inkább helyet. (Az 1848. júniusi országgyűlésen is ezt tette.) Sorsa jobbra fordulását nem tudta lelkileg feldolgozni?

-         Hazatérésekor – 1861. január végén – olyan óriási öröm fogadta, olyan népszerűség vette körül, mely „még Deákot is elhomályosította”. „Egyszerre ő lett – belül az országon – a látható feje a képzelt honszabadító nagyszerű organisatiónak és külföldi actiónak, szálláscsinálója a kül betörésnek, a remélt vagy rettegett nagy eseményeknek; biztosítéka a külhatalmasságok régóta hiresztelt segélynyujtásának” (Görgey István) Ezt sem tudta feldolgozni…

-      Teleki 1860 novemberében angol útlevéllel, álnéven Drezdába utazott meglátogatni szerelmét, Lipthay Auguszta bárónőt. Tervezett visszautazása napján, december 16-án, szállásán, a szász hatóságok elfogták. Ezután Friedrich Ferdinand Beust szász miniszterelnök – a nemzetközi jog durva megsértésével, ami ellen később a nyugati kormányok is élénken tiltakoztak – kiadta Ausztriának, majd december 20-án éjjel betegségére való tekintet nélkül áthurcolták az osztrák határon. Szerelméért kockára tette szabadságát, a feje felett tornyosuló halálos ítélet árnyékában életét is. Fél év múlva életét, szerelmét eldobja, mert nem tud megegyezni pártja vezetőségével? Logikus…

-        Állítják, hogy az idő múltával mind nyilvánvalóbbá vált: Teleki még pártján belül is egyedül maradt az alkut mereven elutasító álláspontjával. Ez esetben pártja miért nem menesztette az élről? Akkoriban ez egyszerűbben ment, mint ma…

-         Halálakor az íróasztal-fiókban talált „beszéd-töredék olyan szöveg volt, mely a legteljesebb mértékben beleillett az emigrációs politika vonalába. Összefoglalta az 1848 óta eltelt esztendők eseményeit, rámutatva a Bécs által elkövetett törvénytelenségekre, s kijelentve: az új „alkotmány” (az októberi diploma és a februári pátens) elfogadhatatlan Magyarország számára. Az országgyűlés autonómiájára vonatkozó nézete is megjelent benne: valójában nem az uralkodó meghívására vesznek részt a tanácskozáson, hanem „mert az erőszak összejövetelünket nem gátolja”. A radikális erők az országgyűlés feloszlatását sem zárták ki, hogy ily módon akadályozzák meg az alkudást. Sokan eleve határozat-képtelennek tartották azt, Erdély és Horvátország távolmaradása miatt. Talán még az sem zárható ki, hogy a másnapi ülés kapcsán Teleki ellenfeleire nézve a legnagyobb veszélyt a feloszlatás megszavazása jelentette volna…

-     Politikai elszigetelődéséről végső bizonyosságot akkor szerezhetett, amikor az uralkodónak szánt válaszról szóló parlamenti vita előestéjén Tisza Kálmán, Teleki unokaöccse látogatást tett a gróf Szervita téri lakásán. Vélhetóen ő volt az utolsó ember, aki még életben látta Teleki Lászlót. Tisza Kálmán nagybátyja halála után kezébe vette a Határozati Párt irányítását. A kiegyezést a Deák által megvalósított formában ellenezte, s pártjával az 1868. ápr. 2-án közzétett „bihari programban” állást foglalt a közös minisztériumok és a delegációk ellen, s célul tűzte ki az önálló m. hadsereg, a saját pénzügyi és kereskedelmi rendszer megteremtését. Tényleg nagyon egyedül maradt Teleki László az elgondolásával…

 

Tehát merénylet vagy öngyilkosság? Qui prodest? Kinek az érdeke? Akár merénylet legyen, akár öngyilkosságba hajszolás?

A halálra ítélt, később kegyelemben részesített lánglelkű hazafit, akinek szerelme minden jel szerint fontosabb volt, min a politikai karrier, a saját pártja gyilkosság vagy öngyilkosság alkalmazása nélkül is eltávolíthatta volna az élről, ha valóban népszerűtlenné, felvállalhatatlanná vált volna a rövidke fél év alatt, amit itthon töltött.

De a vesztésre álló másik párt tagjai itt nem szavaztak…

Egyéb egyéni ambíciók lehetőségéről már ne is beszéljünk…             

 

Teleki öngyilkosságának hírére a soros ülést elnapolták.

Deák csak fokról fokra tudta a határozati pártiak egy részét a maga oldalára állítani, s Teleki László öngyilkosságát követően, május 13-án tette meg felirati javaslatát.

A június 5-i szavazáson Deák javaslata három szótöbbséggel győzött, azonban az uralkodó leirata a feliratban foglaltakat visszautasította. 4 héttel Teleki László halála után 3 szavazatnyi többséget tudtak össze-érvelni a feliratiak. Teleki László már nem vitázott. Ha életben marad, vajon hogyan alakult volna a szótöbbség?A „feliratozókat” Ferenc József sem vette komolyan. Szakadástól pedig már nem kellett tartania…

Deák Ferenc 1865 elején jelentette meg Lustkandl osztrák szerző államjogi tanulmányával vitázó értekezését. 1865. április 16-án közölte a Pesti Napló a „húsvéti cikk” néven emlegetett írását (Még egy szó a Botschafternek ápr. 9-iki czikkére), amely az 1848-as törvények fenntartása mellett magáévá teszi Apponyi György 1862 végi javaslatait a Pragmatica Sanctióból folyóan a kül- és hadügy, valamint a pénzügyek közösségéről. Deák ezzel szavai ellenére eltért az 1848-i törvényektől, mert azok félreérthetetlenül kimondták a had- és a pénzügyek önálló intézését.

Így indultak meg a kiegyezési alkudozások, majd 1865 decemberére összehívták az országgyűlést, amelyen az egykori felirati párt már nagy többséggel rendelkezett. Deák ismét a pestbelvárosi kerületet képviselte.

Az osztrák–porosz háború kirobbanása miatt az országgyűlést elnapolták.

1866 júniusában Helmuth von Moltke tábornok hat különböző vasútvonalat igénybe véve három hadsereget telepített az osztrák határra, ami meglepetésként érte a készülődő Habsburgokat. Benedek Lajos táborszernagy néhány kisebb vereség után csapatait a csehországi Königgrätz és Sadowa között vonta össze. A sereg hátát az Elba folyó védte, a tartalék túl közel helyezkedett a főerőkhöz, így az osztrák csapatokat semmi sem védte a veszélyes bekerítéstől. A három porosz hadsereg három irányból közelített. Az osztrákok 43.000 embert vesztettek (halottak, sebesültek, eltűntek, hadifoglyok), a poroszok 9 000 fős veszteségével szemben. A vereség totális volt. A csata kimenetele egyben eldöntötte a háborút is. Az 1866. augusztus 23-án Prágában megkötött békeszerződésben az Osztrák Császárság a Porosz Királyság javára lemondott a német egység megvalósításáról, az Olasz Királyságnak pedig átengedte Veneto tartományt (Velencét).

Deák az osztrák vereséget nem használta fel nagyobb engedmények elérésére. Makacs tény, hogy a prágai béke után a Magyar Királyság adta a Birodalom területének kevéssel több, mint felét…

Az udvar egyes képviselői természetesen még a birodalom szorult helyzetében is sokallták a kirajzolódó engedményeket – de hát ez politika, és tudjuk, ott a blöff gyakoribb, mint a pókerben.

Azt a kérdést, hogy a kiegyezés mennyiben volt megalkuvás vagy siker, előnyös vagy előnytelen, nem csak az utókor vetette fel. A nagy vita már 1867-ben megindult. Két egymással élesen szemben álló felfogás alakult ki.

Kossuth 1867 májusában nagy hatású nyílt levélben támadta meg a kiegyezési törvényt, a nemzet jogainak feladásával vádolva meg Deákot. Kossuth haláláig (1894) töretlenül hű maradt az 1849-ben kimondott teljes függetlenséghez. Úgy gondolta, az 1866. évi válság nyomán komolyabb erőfeszítéssel elő lehetett volna idézni Ausztria felbomlását, s ezzel Magyarország (meg Csehország) elfoglalhatta volna Európa független államai sorában az őket megillető helyet. De ha ez nem történt is meg, a küzdelmet, a nemzeti függetlenség eszményét nem szabad feladni.

A másik oldalon Deák és hívei úgy látták, hogy a kiegyezés után a magyar önállóság biztosabb alapokon fog állani, mint 1526 óta bármikor. A szabadságharc katonai balsikerét felhozva érveltek, hogy egyedül nem tudjuk legyőzni Ausztriát s az őt segítő külső erőket. Úgy gondolták, hatásos külpolitikai segítségre nem lehet számítani. Deák a Habsburg Birodalmat védőszervezetté gondolta átalakítani, amely megadja a magyar nemzetnek mindazon járulékos, külső biztonsági tényezőket, melyeket magunk nem tudunk megteremteni.

Kossuth már akkor látta, hogy a nemzetek fejlődése megállíthatatlan, és előbb-utóbb veszélyezteti a feudális időkből származó, soknemzetiségű politikai kereteket, így a Habsburg Birodalmat.

Deák úgy látta, hogy a kiegyezés az adott viszonyok közt elkerülhetetlen volt. Az akkor elérhető, viszonylag legjobb megoldás - minden esetleges következményével együtt.

De talán nem mindegy, milyen feltételekkel…

A matematikai elemzéseknél, a statisztikában alkalmazzák az elsőfajú  (alfa-) és a másodfajú  (béta-) hiba fogalmakat. Köznapi értelemben ez úgy néz ki, hogy alfa-hibát követ el az, aki felvállal egy rossz döntést. Következménye a kár, a veszteség. Ezen típusú hibák a „nyilvánvaló” hibák. Béta hibát vét, aki nem vállalja fel a jó döntést. Következménye az elmaradt eredmény, nyereség, a soha nem realizálható haszon. Ezek „látens”, nem nyilvánvaló hibák. A kiegyezés kapcsán, a 48-as eszmék fel nem vállalásával, az alkupozíció láthatóan gyenge kihasználásával Deák Ferenc elkövethette a béta-típusú hibát.

A kiegyezés időpontjára vonatkoztatva a döntés következményeit, azt látjuk, hogy elsőfajú hibát nem vétettek vezetőink. De vajon a közös kül- és hadügy felvállalásával, ami nem egész ötven alatt a világégésbe és a trianoni katasztrófába sodorta hazánkat, a tágabb időintervallumra vetítve nem követték-e el az alfa-típusú hibát is?

A hivatalos történetírás úgy tartja, hogy az akkori erőviszonyok között a dualizmus reális kompromisszum volt. Azt is rendre elmondják, hogy történetietlen és téves az olyan elképzelés, amely az első világháború fejleményeit, egy fél évszázad múlva, a kiegyezéssel próbálná közvetlen okozati összefüggésbe hozni.

Azt gondolom, a jövő ismeri a „ha” fogalmát. A múlt nem. Ebből eredően ez és pontosan ez a kiegyezés vezetett, minden később beálló ok mellett, Magyarország olyan irányú gazdasági- társadalmi- és politikai fejlődéséhez, mely mégiscsak a világháborús részvételbe torkollott. Ezen a „kiegyezett úton” járva esélyünk sem volt kimaradni a nagyhatalmak marakodásából.

Én kedvelem Deák Bill Gyula zenéjét. Bill kapitány gyermekkorában, orvosi műhiba miatt elveszítette egyik lábát. Ha a színpadon elbotlana egy vezetékben, ki merné állítani, hogy az ötven évvel ezelőtti műhibának semmi köze sincs a balesethez?

Nyilván, ez a vélekedésem történelmietlen, de a másik vélekedés, ami függetleníti a világháborút a kiegyezés hatásaitól, gyakorlatiatlan és logikátlan. Minden tiszteletem fenntartása mellett…

1867 körül többen úgy látták, hogy Ausztriát felbomlás fenyegeti, és ezért nem kívánatos hozzákötni Magyarország sorsát. Válság idején - amint arra már 1848/49 nemzetiségi konfliktusa is figyelmeztetett - a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegethette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. Deák úgy látta, hogy Ausztria, Magyarországgal együtt, elég erős menedéket tud Európa e veszélyes részén nyújtani.

Más kérdés, hogy a nemzetiségi kártyát milyen mértékben képes Ausztria kijátszani, ha össze van kötve a sorsunk, és mennyiben játszhat ezzel egy független állam esetében.

Nemzetiségi szempontból megváltoztak az erőviszonyok. 1848-ban és előbb, Bécs a gyengébb nemzeti mozgalmakkal szövetkezett a legerősebb: a magyar ellen. 1849 után egy darabig megpróbált minden nemzeti mozgalommal szembeszállni. Amikor pedig kiderült, hogy ez lehetetlen, akkor megfordította a dolgot, és az akkor legerősebb nemzeti mozgalmakkal (Magyarországon a magyarral, Galíciában a lengyellel) fogott kezet a gyengébbek rovására.

Az uralkodóház „oszd meg és uralkodj” elvének kiteljesítéséhez, a status qou fenntartásához kellett Magyarországnak a dualizmus időszaka alatt asszisztálni. Ez a szerep vezetett a nemzetiségekkel fenntartott kapcsolatok teljes és végleges megromlásáig. Volt-e nemzetiségi ütőkártya Ausztria kezében?

Ekkorára a nemzetiségek: szlovákok, románok, horvátok, szerbek a társadalmi fejlődés során egyre erősebbek, öntudatosabbak, követelőbbek lettek. Saját államférfiúi karrierjüket építő vezetőik nem alkudtak meg, velük nem lehetett kiegyezést végrehajtani.

Ausztria és Magyarország sorsának összekapcsolása mögött az a megfontolás áll egy Wesselényihez írott levelében: a magyar politikai közösség fennállása szab gátat a szláv népek nemzetállami törekvéseinek, amelyek célba érése Ausztria végét jelentené: „Ezen adatok [ti. a szlávok számaránya] már magokban elég hangosan kiáltozzák: mi lehet egykor veszedelme hazánknak és az ausztriai monarchiának; s ha a kormány mindent el nem követ: hogy a magyar nemzetiség emelkedjék és szilárduljon, bizonyosan ön lelke ellen vétkezik, mert csak ez áll őrt az egész Monarchia biztonsága mellett s a melly órában a magyar megszűnik nemzet, és pedig magyar nemzet lenni, azon órán halálos sebet kap Ausztria független fennállhatása”

Számomra ebből nem egyértelmű, hogy Ausztria védi meg a magyarokat. Akár fordítva is értelmezhetjük: mi védjük meg őket.

Nagyon szeretik a 48-as (és a Nagy-Magyarország) hívek szemébe vágni, hogy történelmi szükségszerűség volt országunk szétcsonkolása. Ugyanakkor nem beszélnek Nagy-Britanniáról, az ottani egyesítés sikeréről – nyilván, mert a brit nemzet etnikailag homogén. Nem beszélnek arról sem, hogy párhuzamosan a mi kiárulásunkkal, a semmiből született meg a német és az olasz egység. Az is törvényszerű volt. Ezekkel szemben állítják, hogy a magyar állami vezetés minden bizonnyal képtelen lett volna a Korona területén élő nemzetiségekkel kiegyezni a közös társadalom építésének kérdéseiben – függetlenül az ezeréves közös múlttól.

Az igazság pedig az, hogy ha mi Ausztriával egyezünk ki, hogy megvédjük a Birodalmat a „szlávok számaránya” következtében fenyegető veszélytől – esélyünk sem marad a többi, feltörekvő nemzetiséggel kiegyezni. Ez történt.

A magyar, hivatalos történetírás és politika szerint a világon mindenhol, mindenkor, minden nemzeti törekvés jogos és igazolt – kivéve, ha az magyar. Vagy értem ezt, vagy nem…

A legnagyobb tekintélyek állítják, hogy a magyar politikai vezető rétegek - minden monarchiai kötöttség és kölcsönös függés figyelembevételével is - a nemzeti önállóságnak nagyobb mértékét, az országnak hiánytalanabb egészét és a gazdasági felzárkózásnak több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett. Sokban - ha nem is mindenben - rajtuk állt, hogy e kereten belül milyen társadalmi, nemzetiségi vagy más politikát követnek. Nem kiszolgáltatottság fenyegette őket, hanem inkább az, hogy elbízzák magukat. S egyben az, hogy uralmi pozíciójukkal megszilárdul a társadalom és a politika régi, már korszerűtlen struktúrája és hierarchiája.

Ezzel szemben láthatjuk úgy is, hogy 47 év hitbizományba kapta meg országát a magyar, és a kritikus pillanatban az osztrák – irányító – fél lelkiismereti aggályok nélkül harctérre rendelte a szűk fél évszázad minden hozadékát, eredményét, tartalékát – nagyhatalmi ambíciói kierőszakolására. Az 1866-os porosz győzelem után a győztes fél nagyon méltányos békefeltételekkel állt elő Ausztria irányába. Sokkal előnyösebbekkel, mint amit a hadihelyzet indokolt volna. A történetírás nagyjából egyetért abban, hogy ezzel már a későbbi háborúiban való szövetségesi részvételre inspirálta Ferenc József birodalmát. A halálos ölelésből éppen kibúvó Habsburgoknak nem is jutott eszükbe alig egy évvel később, hogy a prágai béke kellemetlen utóhatásait – amennyire csak lehet – továbbhárítsák a magyarokra a kiegyezésben? Aligha hiszem. A birodalom, mely boldog házasodásokból emelkedett ki, nem annyira dicső háborúkból - a Birodalom, ahol az ármány, a cselszövés, a megosztás olyan mértékben uralta a felfogást, hogy máig mérgez minket - a Birodalom, mely hozzászokott a kényelemhez, mások verejtékezéséhez – lovagiasan lenyelte a königgrätzi békát és a prágai békét – de  a kiegyező Magyarország érdekeit védte az alkuban…

Társadalmi szempontból 1867-ben az osztrák ipari és pénzügyi körök fogtak kezet a magyar birtokos osztállyal. Az 1867 utáni korszakban azonban megoldásra várt a földkérdés, a földtelen parasztok sorsa. A kapitalizmus és a gyáripar fejlődésével pedig tovább bontakozott a polgárság, és megjelent az ipari munkásság új tömege is. Egyre szükségesebbé vált tehát a magyar társadalom demokratizálása, és a feudális időkből fennmaradt földbirtokrendszer megreformálása. Ezeket a reformokat 1867 keretén belül is meg lehetett valósítani. Ez azonban nem történt meg - elsősorban a vezető rétegek ellenállása miatt.

Más nézőpontból tekintve az ügyekre: a kiegyezés forradalom nélkül teremtett kereteket az angol és francia példa nyomán az „ancient régime” felszámolására. Az viszont ellenállt. Szervezett erő pedig a világháború végéig nem volt a megbuktatására – a változásokkal halálra ítélt emberek tömegei nem vérontásba kezdtek, hanem „kitántorogtak Amerikába”. Lehet, hogy ennyin múlt az, hogy a XIX-XX. század fordulóján a forradalmi cselekményeket nem nálunk, hanem Oroszországban erőltették?

Függetlenül azonban attól, hogy a magyar politikai vezető rétegek utóbb milyen utat választottak a lehetségesek közül, annyi kétségtelen: a negyvennyolcas nemzedék utolsó alkotása jóvoltából 1867-ben egy olyan kornak küszöbén álltak, amely minden korábbinál jobb lehetőségeket ígért a gazdasági, politikai, kulturális felzárkózáshoz, egy magasabb szint eléréséhez Európán belül.

Korábbi tanulmányaim során azt tapasztaltam, hogy a politika és a történelem tudománya – darwini alapokon – a verseny fogalmát nagyon szívesen használja mindenféle társadalmi, történelmi esemény magyarázására. Úgy tűnik, minden cselekvés kiváltó oka a verseny kényszere.

Nomármost: a versenyeken általában nem azt mérik, hogy a versenyző önmagához képest mennyit fejlődött, hanem azt, miként viszonyul a versenytársakéhoz az ő tudása. Az önmagával küzdő versenyző is biztosan nagyon komoly absztrakt alkotás, de nem túl szórakoztató – úgy is mondhatnánk, a kutya sem kíváncsi rá.

Ez a fajta beállítás, ami Mohácstól mért helyzetünkkel veti össze a kiegyezés lehetőségeit, számomra egy ilyen verseny hajmeresztő lehetőségét vetíti elő.

Deák Ferenc és a kiegyezést végrehajtó politikai elit mércéje nem Mohács, Muhi vagy az Etelköz – és a hozzájuk mért lehetőség, hanem az, hogy az adott kül- és belpolitikai lehetőségek között elért-e mindent, amit el lehetett volna érni.

Tudjuk: a soknál több az elég.

A kiegyezés arra volt elég, amit azóta hozott. A történelem nem ért véget, kedves hivatásos történetírók! Ma is folyik – és minden múltbéli, viselt dolgunk tovább él, annak jó vagy rossz hatásával a mánkban és a holnapunkban – amíg ki nem javítjuk.

Persze, azt is tudjuk, hogy a kiegyezés favorizálása a kitartással szemben miért jó a mindenkori hatalmi elitnek. A sorsába beletörődő, álmait, céljait feladó, egyezkedéses maszlaggal etethető embertömeg minden uralkodó osztály álmainak netovábbja.

Az első világégés végéig azért kellett favorizálni okos és ostoba érvekkel a kiegyezést, mert az általa alkotott keretek között élt a nemzet – beleértve az uralkodóházat is, mint díszítést a kereten.

A két nagy háború között ez a lelkes méltatás kicsit alábbhagyott, Kossuth Lajos kultusza újra előretört. Nyilvánvaló, hogy Trianon után egy beletörődő, megalkuvó, kiegyező nemzettel semmi esély sem lett volna a mégoly jogos érdekek érvenyesítésére sem.

A második világégés után újra a deáki eszménykép tört elő. Hogyan is lehetne másképp, amikor egyfolytában dualizmusban élünk azóta? A Birodalom központja 40 évig Moszkvában volt, azóta Brüsszel a centrum. Ebbe az aktuál-politikai keretbe csak a megalkuvó, hős magyar képe fér bele. Ő a jó hazafi…

Deáki eszmék között élünk. Állandóan sulykolják, hogy Európának ezen veszélyes szegletében a Birodalom áldott védőernyője nélkül nem megy.

Sajnos, Mátyás király óta nem nagyon próbálhattuk ki, hogyan menne egyedül. Protektorok nélkül. Vagy elnyomók nélkül. Mert eddig minden protektor-jelölt, lett légyen az tatár, oszmán, Habsburg, német vagy orosz – mást ígért és mást valósított meg. A vége elnyomatás, kizsákmányolás és tengernyi veszteség, könny, fájdalom lett. Jelenlegi gyámolítónkkal mire válik majd dualizmusunk? Az egyszerű ember csak azt érzi, hogy sokkal nehezebb lett élete, amióta a birodalom polgára. Elmúltak a mézeshetek? Vagy tán nem is voltak?

 

1867. június 8-án megtörtént a koronázás. Deák maga helyett az ifjú Andrássy Gyulát ajánlotta miniszterelnöknek. A hazától sem kitüntetést, sem hivatalt nem fogadott el.

Deák Ferenc 1867 után egy ideig a képviselőházban megmaradt még pártja vezérének; tekintélye, befolyása is jelentős maradt, de nemsokára már kritikusan kellett szemlélnie a kétes pénzügyekkel összebonyolódó politikai életet. Egyre többet betegeskedett, korábban sem túl erős egészségét a megfeszített munka, a támadások visszaverése megviselte. Külön nehézséget jelentett számára, hogy pártjának oszlopait, legmeghatározóbb tagjait is nélkülöznie kellett: báró Eötvös József 1871-ben meghalt, gróf Andrássy Gyula pedig a közös külügyminiszteri hivatal élére távozott.

A parlamenti erőviszonyok is megváltoztak: egyre többször fordult elő, hogy leszavazták reformjavaslatait - erre a sorsra jutott például a választójog kiszélesítése ügyében tett indítványa is.

 

1876. január 28-án halt meg, Budapesten. Koporsóján ott volt Erzsébet királyné koszorúja, Kossuth Lajos békéltető mirtuszága. Nagy részvét mellett temették el február 3-án. A Kerepesi úti temetőben mauzóleum őrzi földi maradványait.

Érdemeit az országgyűlés törvényben ismerte el és előírta, hogy emlékére országos adakozásból szobrot állítsanak fel.

 

Ő már biztosan látja, mit ért a kiegyezés.

Béke poraira!

 

Források:

Deák Ágnes – Molnár András: Deák Ferenc

Gángó Gábor: Deák Ferenc politikai elvei és eszményei

Hatos Géza: A különc halála

Kosáry Domokos: Újjászületés és polgárosodás

Dr. Reményi Mihály: Deák Ferenc, a haza bölcse

Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860–61

Szabad György: Az önkényuralom kora 1849–1867

Szabad György: Miért halt meg Teleki László?

Villám Judit: Deák Ferenc élete és gondolatai

Magyar Életrajzi Lexikon

Révai Nagy Lexikona

Új magyar irodalmi lexikon     

Wikipédia

 

Kucsora István