Karlóca, 1699. január 26.

"Sine nobis de nobis" - Rólunk döntöttek, nélkülünk

 

Sajnos, a magyar történelemnek számos napja van, melyről az idők múlásával kiderült, hogy nem öröm, annál inkább bánat és gyász forrása volt.

Egyik ilyen napunk a karlócai béke megkötésének napja. A törökökkel vívott háborúskodásba belerokkant Magyar Királyság és Erdélyi Fejedelemség minden lakosa hőn áhította már ezt a fegyverszünetet. Sorsuk jobbra fordulását várták az emberek ettől az aktustól – és mi lett belőle?

Minden ígéret, szerződés és törvény ellenére a két legtöbbet szenvedett országot, a két évszázada vérét hullató magyar népet kihagyták a békekötésből.

Betagozták a Habsburg Monarchiába, hogy sorsa beteljesedjék az 1920-as békediktátumig…

Nem először – és sajnos, nem utoljára, rólunk döntöttek, nélkülünk…

A Szent Ligába tömörült államok képviselői és az Oszmán Birodalom meghatalmazottai 1698. november 13-tól számítva, 75 napon át viaskodtak angol és holland közvetítők segítségével Karlócán a tárgyalóasztalnál, hogy végre-valahára megszülessen az újabb tizenöt éves háborút lezáró béke. 1699. január 26-án, délelőtt 11 óra 45 perckor – a török csillagjósok ragaszkodtak ehhez, az országuk sorsát szerencsésen befolyásoló pillanathoz –, miután az utolsó aláírások is a békeszerződésekre kerültek, futárok indultak a kedvező hírrel az érdekelt felek fővárosaiba.

1. Az előzmények

A XVII. század közepére Európa államférfiai megvilágosodtak: az oszmán világbirodalom ellen csak az egész keresztény Európa összefogásával harcolhatnak sikerrel.

A döntő küzdelem kezdetét a kutatások újabban 1645-re teszik, amikor a török hadiflották megtámadták Velence kereskedelmi támaszpontjait. A remélt gyors siker azonban elmaradt:  csaknem negyedszázados, állandósult küzdelem következett. Kandia várát 1669-ig nem tudták bevenni. Eközben, 1658-1662 között, II. Rákóczi György lengyelországi kudarca után, kirobbant az erdélyi-török háború, Zrínyi Miklós horvát bán és a Rajnai Szövetség kezdeményezésére. 1663-1664 között Magyarországon már a nemzetközi törökellenes vállalkozás főpróbája zajlott. Ezt követte a lengyel-török, a török-orosz háború.

1683-ban Bécs ostroma figyelmeztetett, hogy a hanyatlásnak indult ottomán birodalom még kiszámíthatatlan tartalékokkal rendelkezik. Utólag megállapíthatjuk, hogy Kara Mustafa nagyvezír túlbecsülte birodalma erejét, amikor a császárváros ostromába kezdett, de ennek bizonyítására ismét a keresztény összefogás kellett.

Az események alakulásában döntő fordulatot hozott, hogy Lotharingiai Károly herceg és Sobieski János lengyel király hadainak rohama szétzúzta Bécs alatt a nagyvezír táborát. 1683. szeptember 12-én kahlenbergnél arattak győzelmet. Francesco Buonvisi kardinális, bécsi pápai nuncius és a lengyel király hatására Lipót császár engedélyezte a török hadak üldözését – nem ragaszkodott az azonnali békekötéshez, mint 1664-ben tették azt, a győztes szentgotthárdi csata után. A keresztény seregek október 12-én Párkánynál másodszor is megverték a török hadat. Kara Mustafa nagyvezír és szerdár először Budára, majd Nándorfehérvárra menekült. Kudarca miatt december 25-én – török szokás szerint – megfojtották. A császári hadak előtt okróber 27-én Esztergom kapitulált.

A nemzetközi összefogással megvalósítandó törökellenes háború alapjait I. (Habsburg) Lipót és III. (Sobieski) János azon szerződése rakta le, amelyet az uralkodók 1683. március 31-én láttak el kézjegyükkel. Ehhez, a XI. Ince pápa védnöksége alatt álló katonai szövetséghez csatlakozott a Velencei Köztársaság, 1684. március 5-én, Linz várában. Szent Márk országának csatlakozásával létrejött az az offenzív és defenzív hadműveletekre egyaránt vállalkozó katonai koalíció, amelyet Szent Liga néven ismerünk. A Szent Ligába tömörült felek, a császár és utódai, a lengyel király – litván nagyfejedelem és utódaik, valamint a Velencei Köztársaság arra kötelezték magukat, hogy a kereszténység közös ellensége ellen, az Oszmán Birodalom ellen mindaddig együttesen harcolnak, amíg általános, mindenkire kiterjedő, mindenkire egyformán előnyös béke nem születik. A szerződő felek arra is ígéretet tettek, hogy szeparatív békét nem kötnek az ellenséggel.

1684-ben Sobieski hadai súlyos kudarcot szenvedtek Kamenyecnél, és egy évvel később Stanisîaw Jabîonowski koronahetman katonai akciója sem járt eredménnyel. 1686-ban újra Jan Sobieski király vezette Kamenyec ostromára seregét, megint csak sikertelenül.

Az 1686. évi podóliai hadjáratból Lvovba megalázottan visszatérő uralkodó – állítólag a sírással küszködve – itt, ebben a városban volt kénytelen aláírásával, pecsétjével és esküjével megerősíteni az időközben Moszkvában befejezett tárgyalások záróokmányát, az orosz–lengyel örökbékét, a már két hónapja ott várakozó cári meghatalmazottak, Borisz Seremetyev és társai elõtt.

A Vaszilij Golicin és Krzysztof Grzymuîtowski nevével fémjelzett, 1686. április 21-én (május 5-én) Moszkvában parafált örökbéke első három pontja értelmében, a több mint harminc éve hadban álló Oroszország és a Rzeczpospolita barátságot és örök időkre érvényes békességet fogadott egymásnak. A felek a status quo és az uralkodói titulusok fenntartás nélküli elismerésével megígérték egymásnak, hogy véglegesen lezárják az Ukrajnáért folytatott háborút. Az orosz cárok 1654-tõl, illetve 1655-tõl egyoldalúan használt titulusának – Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország egyeduralkodója – hivatalos elismerése nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy a lengyelek “57 kisorosz várost”, egészen a Fekete-erdőig és a Fekete-tengerig átengedtek az oroszoknak.

A szerződő felek ünnepélyesen kijelentették, hogy katonai erejüket offenzív és defenzív háború esetén egyesítik az Oszmán Birodalommal és a Tatár Kánsággal szemben.

 

1686 forró nyarának végén Buda visszavívását egész Európa a keresztény világnak az oszmánok felett aratott győzelmeként ünnepelte. A Délvidéken eleinte nem voltak túl sikeresek a császáriak. Bár számos végvárral együtt Nándorfehérvárt is felszabadították, csak rövid ideig tudták birtokban tartani azokat.

 

1687 kora tavaszán, áprilisában rangos küldöttség érkezett Oroszországból Bécsbe Borisz Seremetyev és Iván Csaadajev vezetésével. Feladatuk tulajdonképpen az volt, hogy bejelentsék Lipót császárnak az orosz–lengyel örökbéke tényét és egyúttal jelezzék a bécsi udvarnak, hogy elhárult az akadály a Szent Ligához való csatlakozás elõl.

I. Lipót tőle szokatlan módon reagált a kedvező hírekre. Az orosz követeket személyesen fogadta, Seremetyev bojártól személyesen vette át a cár írásos üzenetét.

 

1688-ban XIV. Lajos francia király, aki félt a Habsburg Birodalom túlzott megerősödésétől, a Rajnánál hátba támadta Lipótot, addigi szövetségesét. Az osztrák erőket meg kellett osztani a keleti és a nyugati hadszíntér között, a felszabadító háború lendülete megtorpant – egy évtizeddel hosszabodott így meg a török-ellenes küzdelem.

A Fényes Porta levegőhöz jutott, képes volt új erőket bevetni a harcba. Az új török nagyvezír, Köprülü Musztafa reformjainak és a francia segítségnek köszönhetően, 1690-ben sorra visszafoglalták a várakat: Nist, Szendrőt, Belgrádot és ellenőrzésük alá vonták a Duna vonalát Orsováig. 1691-ben a nagyvezír holtan maradt a szalánkeméni csatatéren, a háború pedig tovább folyt hullámzó esélyekkel, hatalmas áldozatokkal. Ez volt a keresztény világ addigi történetének leghosszabb harcvonala: a Dnyeper-től félkarélyban, Magyarországon át, a Balkán nyugati részén, le a görög szigetekig.

1695-től kezdett megmutatkozni annak a hibának a hatása, hogy a Temesközt felszabadítatlanul hagyták, ez ugyanis mozgásteret engedett a törököknek Erdély felé. Bár voltak kísérletek várak visszavételére (a kulcserőd Temesvár ostromlására is), ezek kudarccal végződtek

Patrick Gordon tábornok javaslatára I. Péter cár Azov várát jelölte ki beveendő célpontul. Az 1695. évi ostrom még sikertelen maradt, de a cár levonta a tanulságot: flotta nélkül bevehetetlen a magas kőfallal és széles sáncárokkal védett Azov erődje, mert a tenger felőli török utánpótlási vonal zavartalanul működött. A cár mintegy 1300 különbözõ típusú és nagyságú hajót építtetett Voronyezsben 1695–1696 telén. A hajóépítő kampányt maga Péter cár irányította. Saját kezűleg dolgozott pl. a “Principium” nevű galera (evezős-vitorlás gálya) elkészítésén. A szárazon és vízen Azovhoz parancsolt kb. 70 000 katona (közöttük 15 000 ukrajnai, 5000 doni kozák, 3000 kalmük) egy hónapi ostrom után, 1696. július 19-én – a szabad elvonulás feltételét elfogadva – kapitulációra kényszerítette az azovi védőket.

Csak Kazany és Asztrahany elfoglalásának jelentőségével mérhető Azov orosz kézre kerülése. Az Arany Horda örökségét büszkén vállaló Krími Kánság Azov elestével veszélyeztetett, fenyegetett helyzetbe jutott. Manőverező képessége lecsökkent, az Azovi-tenger irányából kiszolgáltatottá vált, a kánoknak most már a törzsterületek védelmére is gondolniuk kellett. A Krím erejének és figyelmének a lekötése, megosztása korlátozta a törökök Duna-medencei befolyását.

 

A Királyi Magyarország államférfiai és Erdély fejedelmei különböző törvényekkel és megállapodásokkal biztosították, hogy a török által megszállt területek visszafoglalása után országaik államisága sértetlenül megmarad. Az 1681. évi soproni országgyűlésen törvény született, mely kötelezte Lipót császárt, hogy vonja be a magyar vezetőket is a török kérdés rendezésébe.

Európa hatalmai nem sokkal azután, hogy Vesztfáliában a Pax optima rerum, az univerzális béke jegyében megegyeztek, felismerték, hogy az európai erőegyensúly megvalósíthatatlan, amíg nem tisztázzák, mi lesz a töröktől visszafoglalt területekkel.

Nyilvánvaló volt, hogy a geopolitikailag fontos területek hovatartozása, a piacok és a kereskedelmi útvonalak, a nyersanyagforrások birtoklása hosszú távra megszabja a hatalmi viszonyokat. A Szent Liga országai és az Oszmán Birodalom között 1690-ban elkezdett béke tapogatódzások és előkészítő tárgyalások többször megszakadtak. Már nem a háborút, hanem a békét akarták a nyílt és titkos szövetség kötelékeiben együtt harcolók megnyerni. Egymás ellenében is. Milyen lesz az Oszmán Birodalom nélküli Európa?

2. A háború végnapjai

1697-ben II. Musztafa, a fiatal szultán hadjáratot indított a magyarországi vilajetek visszafoglalásának céljával. Hatalmas sereggel indult útnak. Zentánál keltek át a Tiszán. Az átkelés katonailag nagyon kényes pillanatában Savoyai Jenő herceg rajtaütött az ellenséges haderőn és megsemmisítő vereséget mért rá. A török katonák nagy része elesett vagy vízbe fulladt - II. Musztafa a folyó túlpartjáról nézte végig serege pusztulását. Minden bizonnyal itt múltak el Magyarországgal kapcsolatos uralkodói álmai.

„Mihelyt az olasz háboru véget ért, I. Lipót Starhemberg Rüdiger ajánlatára a törökök ellen küldötte fővezérnek, mely állásban J. először Péterváradot védte meg és azután a visszavonuló törökök sarkában járva, Zentánál ama pillanatban csapott le a nagyvezir hadaira, midőn ezek a Tiszán éppen átkeltek (1697 szept. 11.). A kettészakadt török sereg két órai harc alatt iszonyu vereséget szenvedett. E zentai diadal, mely 30 000 török életébe került, a félhold hatalmát Magyarországon véglegesen megtörte és egyuttal alapját vetette meg a J. európai hirnevének.”

Ez volt a Szent Liga legnagyobb győzelme a törökök felett. A zentai csatában 25 000 török, köztük a nagyvezír és három pasa is elesett, miközben a császári csapatok vesztesége 430 fő volt. A teljes török tábor hadizsákmányként a császáriak kezére került. A zentai győzelmet viszont nem igazán használták ki, mert a Temesvárra menekülő törökök üldözésére a közeledő téli időjárás miatt már nem vállalkoztak.

Savoyai Jenő a következő évben, 1698-ban megkezdte Temesvár ostromát, de már nem volt igazán célja a vár visszavétele, mert folytak a béketárgyalások.

Savoyai Jenő - Prinz Eugen - az osztrák katonai tradíció egyik fő alakjaként él azóta is a köztudatban. Emlékét a Budavári Palota előtt lovasszobor őrzi ma is (Róna József alkotása, készült 1899-1900 folyamán). A 200 éves évfordulóra Zenta rendelte a szobrot, de csődbe ment, nem tudta kifizetni, így utólag Ferenc József adott a budai felállításra pénzt (a Palota 1945 utáni újjáépítésekor egy ideig kétséges volt, hogy restaurálják-e az "osztrák generális" szobrát, mert állítólag nem szívlelte a magyarokat).

Savoyai Jenő herceg a zentai győzelem után fegyverszünetet sem akart még kötni. Minden erővel ki akarta aknázni a Habsburg Birodalom fölényét.

A hosszú háború alatt a Sacra Liga kötelékén belül Lipót császár szövetségeseivel szemben nagy erőket tudott összevonni hatalma alatt. Az oszmánok katonailag legjobban kiépített területén, Magyarországon harcoltak csapatai, ide irányultak a nemzetközi segélyek, itt összpontosultak a hadseregszervezés és ellátás forrásai. A Duna-táj az élelmezés, anyagellátás és a szállítás páratlan lehetőségeivel szolgált. Bécs a háború diplomáciai központja lett, és itt jutottak a haditudósítók a helyi hírek, tájékoztatások kimeríthetetlen tárházához.

A megsemmisítő erejű katonai vereség után a Porta készen állt a békekötésre – ezt sürgette a birodalom megingott belső helyzete is, hiszen országszerte a lázadások voltak napirenden.

"A törökök nem vonakodnak tovább, hogy békét kössenek, de csak akkor fejezhetik be a hosszú háborút, ha Lipót császár engedékenyebb lesz és elegendő szabadságot ad" - jelentette 1697 végén Lord William Paget angol követ Konstantinápolyból Londonba, felmérve Savoyai Jenő herceg szeptember 11-én kivívott zentai győzelmének hatását a törökök között. Ám biztosan még nem lehetett tudni, valóban lezárul-e rövidesen a hosszú háború. Musztafa szultán környezetében még többen ragaszkodtak a zentai csatatéren maradt nagyvezír régi alapelvéhez: minden, ahol a padisah seregének lova patkója tapodta a földet, örökre az iszlámé marad. I. Lipót császár Haditanácsában pedig a következő év hadjáratainak tervein dolgoztak.

 

1697 a birodalmi diplomácia siker-esztendeje: megkötötték Franciaországgal a ryswicki békét – ugyan minkét fél tudta, hogy ez a békeokmány inkább csak fegyverszünetet jelent, bizonytalan ideig. Várható volt, hogy a beteges II. Károly halála bármikor bekövetkezhet. Vele pedig kihal a Habsburgok spanyol ága, s akkor meg kell küzdeni XIV. Lajossal, a családi örökségnek tekintett spanyol trónért.

Lengyelországban megbuktatták a francia-párt királyát és saját hívüket, II. Ágost szász választófejedelmet segítették trónra. Az államadósság ugyan felugrott, a hadsereg lázongott a zsoldhátralékok és a hiányos ellátás miatt, Savoyai hadmérnöki és főtiszti kara azonban szorgalmasan dolgozott Belgrád ostromának, a Temesköz elfoglalásának részletein. A Haditanácsban is érvényesült az általános meggyőződés: ha küszöbön a béke, ajánlatos minél több területet még gyorsan elfoglalni, nemcsak, mert véget ért a hadikonjunktúra, hanem, mert így előnyösebb béke köthető. Ennek ellenére 1698 elején Bécsben megkezdték a békekötés előkészületeit is.

 

Lengyelország és Velence már elvesztette az első években döntő sikereket hozó lendületét, és inkább a további harcoktól várta, hogy kedvezőbb feltételekkel fejezhesse be a háborút. Oroszország, a negyedik szövetséges, bár tárgyalási készséget is mutatott, valójában nem akart még békét. Katonai és diplomáciai sikereivel nagymértékben hozzájárult az 1697. évi fordulathoz a törökök és a Szent Liga erői között. Azov elfoglalása után, visszaverve a török támadásokat, nagy erőkkel készült, hogy utat nyisson magának a Fekete-tengerre.

 

A Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség teljesítőképességének határaihoz ért: egy vékony rétegen kívül nagy tömegek szegényedtek el, a szőlőtermelő mezővárosokat a Hegyalján kitört felkelés megtorlása döntötte végső romlásba, a déli hadszíntér ellátása pedig a monopóliumokkal még dacoló alföldi marhatenyésztést és kereskedelmet tette tönkre. Erdélyt a megszálló császári hadsereg eltartásának terhei és a hatalomváltás belharcai merítették ki.

 

A lakosság és a politikai elit eltérő módon, de egyaránt a békére készült. Az ország több mint egy évtizede hullámzó harcvonalak hadszíntere, felvonulási terület és a frontvonal hátországa volt. Ki kellett szolgálni a hadseregeket, előteremteni az adót és kialakítani a napi túlélési technikákat. II. Rákóczi Ferenc ebben a döntő évben, 1697 szeptemberétől 1698 őszéig a Dunántúlon, Battyhány Ádám udvarában tartózkodott. Keveset tudunk erről az esztendejéről. Bizonyos, hogy nem ok nélkül maradt Bécs közelében. A Burgban Franz Urlich Kinsky kancellár irányította a békét előkészítő tárgyalásokat. Későbbi írásaiból kiderült: Rákóczi a békekötést Magyarország jövője szempontjából döntő jelentőségűnek tekintette.

 

A törökök oldalára szorult Thököly Imre és hívei az 1690-es évek elején az Erdélyi Fejedelemség régi szerződéseinek érvényesítését kívánták. 1698 elején – politikai jelentőségüket már nagyrészt elveszítve - főleg azt várták, hogy hazatérhessenek, s visszakapják elkobzott birtokaikat.

 

Érlelődött ugyan a békekötés szándéka, de két birodalom között már egy évtizede nem volt diplomáciai kapcsolat. Végül a Habsburgokkal szövetséges Anglia és Hollandia isztambuli követeit kérték fel a közvetítésre. Az 1689. évi dicsőséges forradalomban trónra került II. Vilmos király egyben Hollandia kormányzója is volt, úgyhogy a „tengeri hatalmakként” emlegetett két ország perszonál-unióban állt. Mindkét országnak érdeke fűződött a háború lezárásához. Egyrészt élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak az Oszmán Birodalommal, s az elhúzódó hadakozás miatt nehezen működött az árucsere. Másrészt készültek a várható új európai háborúra, s osztrák szövetségesüket akarták tehermentesíteni, hogy hatékonyabban léphessen fel a közös ellenség, Franciaország ellen.

Drinápolyban, ahol a szultáni udvar a telet töltötte, sor került az előkészítő tárgyalásokra. A tárgyalásokat William Paget lord, Anglia, és Jacob Coyler, Hollandia portai követei vezették. 1698. január 10-én következett be a fordulat: a szultáni tanács, a díván hosszas és viharos tanácskozás után úgy döntött, hogy hajlandó békét kötni a fennálló hadi helyzet alapján. (Az „uti possedetis” (ahogy birtokoljátok) elv, mely szerint mindegyik fél azt tartja meg, ami úgyis a kezében van, a 19. századi diplomáciában a „status quo” (status quo ante, a szerződést megelőző állapot) válik általánosan ismertté és elfogadottá.

Amadja-Zade Husszein Köprülü nagyvezírt Paget győzte meg arról, hogy nincs értelme a további vérontásnak.

 

3. Az alkudozás

Az előkészítő alkudozásokban II. Musztafa szultán (ur. 1695-1703) a császári sereg Erdélyből való kivonását, Pétervárad lerombolását, Pozsega, Újlak s az Una folyón túli részek visszaadását követelte. Követelése nem volt önzetlen, azt szerette volna, ha Erdély mindkét birodalom hűbérese lesz a jövőben. Végül Paget lord tudta lebeszélni az udvari tanácsadókat az irreális követelés fenntartásáról.

Lipót császár nem köthetett egyedül békét, tehát a Szent Liga tagjainak: a Velencei Köztársaság, Lengyelország és Oroszország érdekeinek befoglalását is kívánta.

Velence jelentős területeket tartott ellenőrzése alatt az Oszmán Birodalom görög tartományíiban, és katonai sikereiben bízva, szeretett volna további területekhez jutni.

Erős Ágost szász választófejedelem aki akkor Lengyelország királya is volt, 1696-ban, a császári csapatok élén, Magyarországon is harcolt. Ekkor tett bizonyságot katasztrofális hadvezéri tehetségtelenségéről. A lengyel hadak sem jeleskedtek irányítása alatt: a keleti lengyel területeket ellenőrző Kamenyec erődjét sem sikerült elfoglalniuk.

Nagy Péter cár az azovi erősség elfoglalása után még többet kívánt: a Krím-félszigetet ellenőrző Kercs várát és Moldovát.

Lipót császár azonban békét akart és ebbéli szándékát félreérthetetlenül tudatta szövetségeseivel.

Az isztambuli követségek, főként lord Paget közvetítésével elérték, hogy 1698. őszén Karlócán ültek össze az érintett felek és a közbenjárók követei. Lord Paget és Jacob Colyer koordinálták a béketárgyalás helye és ideje körül kialakult vitát, javasolták helyszínét, majd alakították ki a karlócai tábort a konferenciateremmel. Ők nyitották meg a béketárgyalásokat 1698. november 13-án, határozták meg menetét és alkották meg szabályzatát. A hosszú hónapokig tartó konferencia napi üléseit is ők irányították, ami a napirend meghatározásából, az ülések megnyitásából, elnapolásából, vagy lezárásából állt. Céljuk az volt, hogy olyan békeszerződések szülessenek, melyek tisztességesek és kielégítőek mindkét fél számára, az uti possidetis elv szerint.

A törvények ellenére Magyarországot nem képviselhette önállóan senki. A béke kidolgozásában nem vettek részt magyar politikusok, diplomaták, joggal állapítható meg: “sine nobis de nobis – nélkülünk döntöttek rólunk.”

A szerződő felek feltételeiket november 2-a és 7-e között cserélték ki. Schlick generális november 8-án jelentette Kinsky kancellárnak a Porta legsúlyosabb kívánságát: az Erdélyi Fejedelemséget mint önálló államot foglalják a békébe. A közvetítők, Paget és Colyer korábban is pártolták az erdélyiek ügyét. Erdélyt, mint önálló államot belefoglalták a vesztfáliai békébe, vallásszabadságát biztosító gyakorlatával és a törökök kezelésében szerzett tapasztalataival a térségben a legutóbbi évekig stabilizáló tényezőnek számított.

 

A Habsburg Birodalmat Wolfgang von Oettingen gróf képviselte. Kinevezése derültséget váltott ki bécsi diplomáciai körökben – semmiféle képességgel vagy tapasztalattal nem rendelkezett, ami a tárgyalásokra alkalmassá tette volna, sőt kimondottan műveletlen ember hírében. A tárgylások nyelvét, az olaszt sem beszélte. Viszont Lipót császár gyermekkori játszótársa és felnőttkori bizalmasa volt – kinevezését, sőt egész karrierjét ennek köszönhette.

A másik osztrák követ Leopold Schlikt volt, aki 4 évvel később, mint a császári hadak magyarországi főparancsnoka írta be magát a történelembe.

A lengyel megbízott Stanislav Malachowszky poseni palatínus rossz esélyek között próbálta érvényesíteni országa Moldáviára tekintő érdekeit. A tárgyalások alatt gyakran folytatott sértegetésekkel tarkított vitát az orosz megbízottal.

Velence meghatalmazottja a bécsi követük, Carlo Ruzzini volt, aki köztársasága évszázados diplomáciai gyakorlatával tudott fölényesen engedni is.

Oroszország meghatalmazottja, Bogdanovich Prokofij Voznyicin volt, a cár bécsi követe.

A török tárgyaló felet a nagyvezír, Hasszán Köprülü vezette, a Birodalom kancellárja, Mehmed Rami, és a titkos diplomáciai kapcsolatok kulcsembere, Maurocordatos főtolmács és “a belső titkok ismerője” hatékony segítségével. Mehmed Rami csak törökül beszélt, ezért a tárgyalások irányítása a görög származású Maurocordatosra hárult. A török államirányításban egyébként is eltért a tolmács szerepe az Európában megszokottól: nemcsak fordította az elhangzottakat, hanem kratívan rész vett a tárgylás menetében.

 

Lipót császár 1690-ben kiadott diplomájában is szavatolta a Fejedelemség önálló államiságát. A Holland Rendi Tartományok gyűlése többször utasította Colyert, hogy támogassa a magyar és az erdélyi protestánsok ügyét és a Fejedelemség érdekeit. Oettingen gróf azonban hajthatatlanul képviselte kormánya kívánságát. Inkább lemondott a Temesközről és a császár Moldva-, és Havasalföld-beli érdekeiről, hogy Erdélyt, mint a birodalom részét birtokolják.

 

Azt viszont nem tudta elérni, hogy a Porta szolgáltassa ki Thökölyt híveivel együtt. Akinek a nevét egyszer athnaméba foglalta a szultán, attól nem vonják meg védelmüket - hárította el Hasszán Köprülü. Ellenben azt kívánta, hogy adjon a császár Thökölynek és társainak általános amnesztiát. Csak annyit ért el, hogy a feleségek a bujdosók után mehettek török földre. Vagyonukról és gyermekeik vagyonáról azonban nem rendelkezhettek. A törökök a béke 10. pontjaként előterjesztették, hogy Zrínyi Ilona kapja vissza mindazt, amit a munkácsi kapitulációban szavatolt a császár. Oettigen gróf ezt azzal hárította el, hogy a fejedelemasszony Bécsben a munkácsi kapitulációt érvénytelenítő egyezséget kötött. Mivel pedig, ami első férjétől jár, azt megkapja, nem szükséges a békefeltételek közé foglalni nevét.

4. A szerződés

Az 1683–1697-es, a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző osztrák-oszmán háborút lezáró karlócai békeszerződést 1699. január 26-án írták alá Karlócán, Szerém vármegyében (törökül Karlofça, németül Karlowitz, horvátul Srijemski Karlovci, szerbül Sremski Karlovci – ma Szerbia, Vajdaság). A háború a Fényes Porta vereségével zárult. A békeszerződést egyik oldalról az Oszmán Birodalom, másikról a Habsburg Monarchia, a lengyel-litván állam, a Velencei Köztársaság és Oroszország által létrehozott Szent Liga írta alá.

 

A szerződés fő pontjai: Erdély régi határai között I. Lipóté (ur. 1657-1705).

A temesi bánság a szultáné.

Becse, Becskerek, Csanád, Karánsebes, Lippa és Lugos várait lerombolják.

Bácska és Titel I. Lipóté marad.

A Tiszán és a Maroson szabad a hajózás és a kereskedelem.

A határt Titeltől a Boszut folyó torkolatáig húzott egyenes vonal, a Száva és az Una képezi.

A Török Birodalomban szabadon gyakorolható a keresztény vallás; a foglyokat mindkét részről szabadon engedik (hacsak addig nem adták el rabszolgának).

Thököly Imre (1657-1705) és társai török alattvalóknak tekintendők, lakhelyük a birodalom belsejében legyen. A szultán ígéretet tett, hogy nem támogatja a magyar Habsburg-ellenes erőket. Thököly Imrét és társait a magyar határtól távol telepítette le, a török birodalom belsejében, Nikomédiában  (ma Izmit).

Velence megtarthatta Moreát, a dalmát partvidéket és erődeit Raguzáig, az égei-tengeri szigeteket, Lepantót ki kellett üríteniük.

A töröknek le kellett rombolni a Dardanellák várait.

Lengyelország visszakapta az 1672-ben elvesztett Kamenyec erődjét, Podóliát és 2 lodomériai vajdaságot, de lemondott Északnyugat-Moldva néhány falujáról.

Az oroszok jogot szereztek az általuk elfoglalt Don-parti Azov erődjének megtartására.

 

A fegyverszünetet 25 évre kötötték. A szerződés megkötésének helyén Havas Boldogasszony-kápolnát emeltek.

 

5. Magyarok a „békében”

A karlócai békével Magyarország nagy részén megszűnt az oszmán hódoltság, és lehetővé vált az ország területi, politikai és közigazgatási egyesítése. A törökök a (nagyrészt lakatlan) Temesköz kivételével minden magyar hódoltsági területről lemondtak, bár a Temesköz jelentős részét a Savoyai herceg vezette császári csapatok már elfoglalták. A békekötés megszabta, hogy Törökországban a keresztény alattvalók a vallásukat szabadon gyakorolhatták. A felek egymás országában szabadon kereskedhetnek. A foglyokat kicserélték, vagy mérsékelt váltságdíjért szabadon engedték. A határszéli várak jó állapotát fenntarthatták, de újat a felek nem építhettek.

 

Magyarország nem kapta vissza teljességben régi területét. A karlócai béke után is török kézen maradt Magyarország egy gyéren lakott darabja, a Temesköz, Temesvár központtal, amely a leghosszabb ideig oszmán uralmat nyögő városként, 164 év után, csak 1716-ban került keresztény kézre. E tényről árulkodik több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is.

Itt, a temesvári pasa földjén, a 18. század elején is olyan viszonyok között éltek a katolikusok, mint korábban a török hódoltságban másfél száz évig. A katolikus papok hiánya és az ortodox (görögkeleti) egyház dominanciája nyomasztotta az itteni katolikusokat, akik ki voltak téve a török hatóságok minden önkényének is. Márpedig az a békétlen egymás mellett élés, amely a 16. századi expanzió után a 17. századot jellemezte a keresztények és a törökök viszonyában, a múlté volt már: a birodalom vesztét érző törökök féktelen dühvel fordultak a keresztények ellen, és felakasztott érsekek, halálra botozott szerzetesek jelezték, hogy a muzulmánok nem nyugszanak bele a gyaurok uralmába…

A Királyság állami szuverenitása nem nyert megfogalmazást, a Habsburg-török megállapodás szerint a Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a béke olyan áldásaival sem rendelkezhetett önállóan, mint a szabad kereskedelem, a rabcsere, a határvédelem és a török földön élők lelki gondozása. A török veszély sem múlt el: a XVIII. században még három hosszabb-rövidebb török háborút kellett Magyarországnak elszenvednie.

 

Az 1699. évre szóló kolozsvári kalendárium újévi köszöntője még a békében bízott: "Mint e Seculumban ez Esztendő végső: /Adja Isten, legyen Háborúság végző: /Békességnek utat jövendőnek szerző! /Boldog állapottal mely lehessen fénlő.”

Ez azonban hiú remény maradt. 1699 tavaszán tatárok törtek be Lengyelországba. 1700-ban elkezdődött a spanyol örökösödési háború, minden ország fegyvert fogott, mert felborult az európai hatalmi egyensúly.

Vezérlő Fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc többek között azért is kapcsolódott be a háborúba 1703 tavaszán, hogy Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség ügyét az európai béke rendezze, mivel Karlócán: "sine nobis de nobis " nélkülünk döntöttek rólunk."

 

Ez történt.

Így történt.

Nincs új a nap alatt.

 

Források:

Ágoston Gábor: Háború és béke az oszmánoknál

Gebei Sándor: A karlócai béke kelet-európai összefüggései

Hunsor Publikáció: A délvidéki magyarok rövid története

Kerekes Dóra: Az európai oszmán-ellenes összefogás kialakítása 1683-ban

R. Várkonyi Ágnes: A karlócai béke

Sitku Krisztina: Nagy-Britannia és az Oszmán Birodalom kapcsolatának változása a dicsőséges forradalom után

Tóth István György: Karlócai béke, 1699

Tóth István György: Raguzai Lajos, a Hódoltság utolsó misszionáriusa

A Pallas nagy lexikona

Magyar Katolikus Lexikon

Wikipédia

Kucsora István