A Hannibal-hadművelet és a világtörténelem legnagyobb hajókatasztrófája

65 éve, 1945. január 30-án merült hullámsírba a „Wilhelm Gustloff”

 

Amikor hajószerencsétlenségről van szó, szinte mindenkinek a Titanic esete jut eszébe. Az emberek többsége az 1912. április15-i hajnali katasztrófát hiszi a legnagyobb tengeri tragédiának. Valóban megrendítő, hogy a hajón tartózkodók 2/3-a – egyes források szerint 1.494 fő, más források szerint 1.517 fő – egy falunyi ember esett az ütközés áldozatául.

 

Mindazonáltal nem ez a baleset követelte a legtöbb áldozatot a hajózás történetében.

 

1945. január 30-án hajnalban, a Gothafenből (Gdynia) Kiel felé tartó, menekültekkel zsúfolt Wilhelm Gustloff személyszállító hajóra 3 torpedót lőtt ki a szovjet balti flotta kötelékébe tartozó, S-13 jelű szovjet tengeralattjáró. 9.600 ember, köztük ötezernyi gyermek veszett a hullámsírba.

 

Miközben a „Titanic” tucatnyi könyv és film témáját adta, addig a „Gustloff”-ról csak néhány könyv és egy (Keleten soha be nem mutatott) film (1960) szólt. A háború után született nemzedék a németekben nem akart áldozatot látni, csak a felelősök után érdeklődött. Megkezdődött a nagy hallgatás, ami végleg eltemette a „Gustloff”-ot és halottait. Németország nyugati felén azért kerülték a sok ezernyi ártatlan áldozat említését, nehogy az a vád fogalmazódjon meg, hogy a háborús bűnöket mások bűneivel próbálnák enyhíteni. Az NDK-ban pedig azért lett tabu a „Gustloff” esete, mert az akkor már „testvérivé” lett szovjet hadsereg okozta nők és gyermekek ezreinek halálát.

 

A hallgatás csak akkor tört meg, amikor lebontották a berlini falat, és Helmuth Kohl német kancellár véglegesnek ismerte el a német keleti határt. Az utóbbi időben az eddig tabuként kezelt témák is megjelennek a német közbeszédben: a második világháború alatt Németországot ért légibombázások és a tömegméretű menekülések az egykori német keleti területekről. A ZDF televízióban sorozatot vetítettek a menekülésről, időközben levéltárak is megnyílnak, eddig ismeretlen képanyagok jelennek meg, megszólalnak a még élő tanúk. Fél évszázaddal az események után elkezdődött a múlt „kibeszélése”.

2002 elején megjelent Günter Grass Ráklépésben című, novellának minősített könyve. Ez alkalommal tabutémához nyúlt a szerző: a németek háborús szenvedéséről írt. Tudniillik eddig a közvélemény úgy tartotta, hogy "illetlen", sőt: erkölcstelen, írni a német áldozatokról szem előtt tartva a más népeknek okozott felmérhetetlen szenvedéseket. Így például Drezda bombázásáról eddig egy amerikai írt könyvet: Az ötös számú vágóhíd szerzője Kurt Vonnegut. A Ráklépésben megjelenése alkalmából szerzője több nyilatkozatot adott, és az egyikben kijelentette, hogy a téma elhallgatása a háború utáni német irodalom nagy mulasztása volt. Tudniillik Günter Grass könyvének témája a Wilhelm Gustloff nevű hajó elsüllyesztése.  A Nobel-díjas német író már korábban is érintette egyes műveiben az elüldözés és menekülés problémáját, de ilyen részletességgel, mint most, még sohasem.

A dátumok misztikuma – a hajó születése

1895. január 30-án született a hajó névadója, Wilhelm Gustloff, német politikus.

1933. január 30-án Hindenburg köztársasági elnök Adolf Hitlert nevezte ki kancellárnak.

1945. január 30-án elsüllyedt a Wilhelm Gustloff személyhajó.

 

Wilhelm Gustloff, a politikus, 1932-től az NSDAP svájci országos csoportvezetője volt. 1936-ban, davosi lakásán lőtte agyon David Frankfurter, így a Harmadik Birodalom mártírjává vált.

Történetünk szempontjából a hatalmat gyakorlók új intézkedései közül az alábbiak bírnak jelentőséggel: bevezették a világon először a 40 órás munkahetet, a túlórapénzt és a fizetett ünnepeket. Korábban a fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt rendelkezésükre.

A több szabad idővel, a munkanélküliség felszámolásával, a nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan, megnőtt az igény a kultúrált nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a „Kraft durch Freude” mozgalmat, mely állami támogatással anyagilag elérhető nyaralási lehetőséget biztosított a munkásoknak. Ez a szervezet a német „Arbeitsfront”- hoz tartozott.

A tengerjárót a Kraft durch Freude nevű szervezet, építtette meg a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban.

A 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25 484 bruttó regiszter tonnás hajó a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxus gőzösének számított. Az 1463 főnyi utas kényelmét a hajón 417 fős személyzet biztosította.

A hajót illető névadás kapcsán, először az „Adolf Hitler” elnevezés merült fel, de mivel az avatás előtt nem sokkal vesztette életét a nemzeti szocialista párt mártírjának tekintett Wilhelm Gustloff, így végül a hajót az ő neve után keresztelték el.

A hajót 1937. május 5-én bocsátották - egy nagy ünnepség keretében - vízre. Az avatási ceremónia elvégzésére Wilhelm Gustloff özvegyét kérték fel.

 A hajó vízrebocsátásától kezdve szállította a német munkásokat, luxus körülmények között, elsősorban norvégiai és svédországi hajókirándulásokra.

1939. szeptember 20-án átadták a hajót a haditengerészetnek, ahol mint kórházhajót vették állományba. Ekkor a hátsó fedélzetre könnyű légvédelmi agyúkat szereltek fel és a hajótestet átfestették szürkére.

1940. november 20-ával kezdődően már Gotenhafen kikötőjében állomásozott, egy tengeralattjáró alakulat lakóhajójaként.

A hajó átvészelte a szövetséges bombatámadásokat, és a szovjetek Balti Flottája sem zaklatta.

A Hannibal-hadművelet

A Hannibal hadművelet (németül Operation Hannibal vagy Unternehmen Hannibal) a világ legnagyobb tengeri evakuáló-akciója volt, amit a német Kriegsmarine hajtott végre a második világháború végén a célból, hogy kimentse az egykori Kelet-Poroszország területéről az ottani német lakosságot, illetve a körbezárt hadosztályokat.

 

1945-re a keleti fronton a Wehrmacht egyre gyorsuló ütemben kényszerült hátrálni, és a Vörös Hadsereg már elérte az év elején a történelmi német-szovjet határt, amit még 1941-ben lépett át a Harmadik Birodalom hadereje.

Várható volt, hogy a bolsevik politikai tisztektől és pár írótól (pl. Ilja Ehrenburg) feltüzelt egyszerű vöröskatonák szörnyen fognak bánni a német polgári lakossággal. A végső lökést Ehrenburg uszító írásainak közzététele hozta, melyben is német civilek megölésére biztatta a szovjet hadsereg katonáit.

„A német nem ember. Automata puskával felfegyverzett automata. Az automata puskát fel lehet használni, de a németet el kell temetni.”

„Mikor hagyja abba a német az emberek kínzását? Amikor megölik és eltemetik.”

„Vannak ilyen szemérmetlen majmok - a páviánok. Nézegeted őket az állatkertben és valahogy kényelmetlenül érzed magad.”

„„Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények. Az a szó, hogy „német” a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra vesztek. Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett!”

„Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! Öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek! Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tőled a szovjet haza! Ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj! Dicső szovjet harcosok, öljetek!”

(Ehrenburg később azzal védekezett, hogy nagyon felháborította a németek zsidókkal szembeni elkövetett tevékenységei, így válasznak tekinthetők versei.)

Ezek után nem csoda, ha sokan közülük szinte hőstettnek tekintették a gyilkosságokat.

 

A német lakosság értesült a borzalmakról és elindult a menekültek áradata a kikötők felé.

A flotta főparancsnoka, Karl Dönitz 1945. január 21-én adta ki a parancsot Gau Ostpreußen evakuálására. Ez azonban nem vonatkozott mindenkire, a katonáknak és férfiaknak a parancs szerint az utolsó töltényig harcolniuk kellett. A főbb városokat Hitler erőddé (Festung) nyilvánította, amelyet mindenáron tartani kellett. Ezek közé tartozott például Königsberg, Danzig és Gotenhafen is.

A mentésben a Kriegsmarine gyakorlatilag minden egysége részt vett, nehézcirkálók, cirkálók, rombolók, torpedónaszádok, de kereskedelmi és civil egységek is, halászhajók, utasszállító gőzösök, mindenféle hajó. A haditengerészet keleti főparancsnoksága kb. 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajót szedett össze, megszervezte a nagyobb kikötőkben a menekültek behajózását, konvojok összeállítását és védelmét.

A menekülteknek rendkívüli hidegben kellett tömegszállásokon vagy a szabad ég alatt táborozniuk, néha hetekig, hiányos ellátás, tüzérségi és légitámadások közepette. A kereskedelmi hajóknak gyakran a legnehezebb időjárási körülmények közepette kellett kikötniük és kifutniuk.

Pillau, Danzig, Gotenhafen, Hela és Kolberg kikötőiben összpontosították a hajók zömét.

 

A  „Hannibál hadművelet” május 9-ig, egy nappal a német fegyverszünet napja utánig tartott: Ezen a napon foglalták el az utolsó kikötőt, Danzigot a szovjet csapatok. Ezen idő alatt a német haditengerészet Kelet- és Nyugat-Poroszországból, valamint Pomerániából tengeri úton összesen 2,2 millió polgári és katonai személyt szállított a Wermacht főparancsnokságának kimutatása szerint Dániába és Schleswig-Holsteinbe.

Danzig–Gotenhafen–Hela kikötőiből 1 347 000, Pillauból 592 000, Kolbergből 77 500, Swinemündéből 70 000 és Kurföldről 100 000 főt.

 

A majd négy hónapig tartó, minden idők legnagyobb tengeri mentőakciójává váló Hannibal hadművelet meglepően kevés veszteséggel zárult. Szerepet játszott ebben a Kriegsmarine tagjainak bátor és önfeláldozó magatartása, a Luftwaffe szintén példaértékű helytállása, valamint a szárazföldi csapatok elkeseredett harcai a sokszoros túlerővel szemben, akik biztosították makacs harcokban a menekülést nyugati irányban.

A háború vége, a sorozatos légitámadások és a krónikus üzemanyaghiány ellenére is a német haditengerészet - szemben egyes marxista történészek állításaival - végig uralta a tengert. A veszteség „minimális” volt: a szovjetek csak néhány hajót süllyesztettek el éjszakai tengeralattjáró-támadásokkal, és ezek során mintegy 20 000 ember veszett oda. Viszont soha nem mertek nappal támadni a Kriegsmarine ellen, és csakis utasszállító hajókat tudtak elsüllyeszteni, nagy hadihajókat nem. Jól mutatta ez a szovjet haditengerészet gyengeségét.

Így a tengeri úton szállított menekülőknek csupán 1%-a, mintegy 20 000 ember lelte halálát a Balti-tengerben - miközben a szárazföldön menekülő milliókból, egyes számítások szerint, minden hatodik ember elveszett.

A tengeri veszteségek között volt a Wilhelm Gustloff, a Goya, az Orion és a General Steuben hajók katasztrófái. A Wilhelm Gustloff lett a világtörténelem legnagyobb hajókatasztrófája, több, mint 10 000 embert rántott magával a hullámsírba.

A tragédia

1945 január végét írták. A Vörös Hadsereg elől menekülők folyamatosan érkeztek a kikötőbe. 

Friedrich Petersen kapitány megkezdte a menekülők felvételét a hajójára. Elsőként, egy teherautónyi civilt hajóztak be. Másnap a helyi kórházból érkeztek várandós anyák a hajóra. Részükre kü

lön szülészeti részleget alakítottak ki a hajón.

Majd egy komplett kórházi részleg érkezett, valamint nagyszámú szárazföldi mentőszolgálatos. A sebesült katonák mankóikon vánszorogtak fel a hajóhídon, a súlyosabb sérülteket, pedig hordágyakon szállították. Ekkora már több mint 4000 ember zsúfolódott össze a hajón.

Petersen kapitány engedélyt kért az indulásra, de azt nem kapta meg.

A következő napon helyi kormányhivatalnokok és családtagjaik érkeztek, illetve újabb vonatszállítmányok hozták a kiéhezett, összefagyott menekülteket.

Az eredetileg kétszemélyes

kabinokban, immáron legalább tizenhárman zsúfolódtak össze.

Újabb két nap telt el, és a hajó, indulásra készen várta a parancsot, de az csak nem érkezett meg…

Petersen kapitány folyamatosan kérte az illetékesektől az engedélyt a kifutásra, de azt a választ kapta, hogy a hajót maximálisan fel kell tölteni menekültekkel.

A napok teltek, a menekültek folyamatosan érkeztek legyengülve, átfagyva. Sok esetben az anyák a karjukon hozták megfagyott gyermekeiket.

 

A hajón már áldatlan állapotok uralkodtak. Mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte már lépni sem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet, és a sebesültek bűze töltötte meg.

Már a legénységi kabinokban is menekülteket kellett elhelyezni, így a legénység kiszorult szállásáról, és a fedélzeten, a hidegben próbált pihenni. Nagy volt a rendetlenség, a káosz. A hangosbeszélőn állandóan elveszett gyerekeket kerestettek.

1945. január 30-án délelőtt 10 órakor Petersen kapitány végre megkapta az indulásra vonatkozó parancsot. Ebben az utolsó pillanatban érkezett még a hajóra 373 Marinehelferin, haditengerészeti szolgálatban álló női kisegítő. Ők már csak a fedélzeti uszoda medencéjében találtak helyet maguknak. Rajtuk kívül „befutott” még egy 918 fős tengeralattjáró kadétokból álló csoport is. Immáron több mint 9000 ember volt már a hajón!

 

Ennyi ember számára már rég nem volt elegendő mentőcsónak a hajón, így szereztek még felfújható csónakokat és mentőmellényt, le

hetőség szerint mindenkinek.

A „Wilhelm Gustloff” végül 12 óra 20 perckor futott ki, de a kikötő bejáratnál még kisebb hajók állták útját, így újabb menekülteket kényszerültek felvenni. Őket már nem is számolták…

"Anya tudta, mi folyik a rakparton:

- Az volt ám a tülekedés ! Micsoda ribillió!...

Eleinte rendesen fölírtak mindenkit, aki a hajóhídon följött, de aztán má' nem törődtek a papírossal...

...Hatezer-hatszáz személyt vettek nyilvántartásba, közülük mintegy ötezer menekülőt. De amikor január 28-ától újabb tömegek furakodtak fel a lépcsőkön, azokat már senki sem számolta meg. Kétezren vagy inkább háromezren  lehettek, akik sorszám nélkül s így örökre névtelenül maradtak?

...csak becsülni lehet, hogy a végén vagy négy és fél ezer csecsemő, kisgyermek és kiskorú tartózkodott a fedélzeten."

Günter Grass: Ráklépésben 136. old.

 

Amikor alkonyat tájt a luxusgőzös kifutott Gotenhafen kikötőjéből a Löwe torpedónaszád kíséretében – miközben jé

gtörőkkel kellett számukra a Danzigi-öbölben a hajózó utat biztosítani – hózáporban, mínusz 18 fokos hidegben az enyhén hullámzó Balti-tengerre, tízezer ember sóhajtott fel megkönnyebbülten, azt gondolván, hogy a veszedelmeket végleg maguk mögött hagyták, nem sejtve, hogy a gyötrelmek és a halál pokoli örvénye felé hajóznak.

 

Céljuk Swinemünde volt. Petersen kapitány nem nagyon számított ellenséges támadásra, mivel az „Admiral Hipper” nehézcirkáló és kísérő torpedórombolói a közelben tartózkodtak.

A kapitány azt is tudta, hogy az elmúlt öt napban Riga térségéből egy kis hajóraj sértetlenül menekített ki több mint 62

000 embert.

 

A Gustloffnak két parancsnoka volt. Petersen kapitány a kereskedelmi flottától érkezett, Zahn kapitány a hadiflottától. Közöttük, valamint első tisztjeik között hatásköri vita bontakozott ki a választandó útvonalról. Az egyik lehetséges verzió szerint a hajó a part menti útvonalon haladt volna, amely a sekély víz miatt biztonságot nyújthatott a tengeralattjárók ellen. Ellene szólt viszont az, hogy a partvidék  el volt aknásítva.

A másik elképzelés szerint a Gustloffnak  a nyílt tengeri, aknamentesített mély vízi útvonalat kell választania, amelyen viszont szabad prédává válhat a hajó a környéken cirkáló szovjet tengeralattjárók számára. Wilhelm Zahn hadnagy, volt tengeralattjáró-parancsnok, a part melletti, kivilágítatlan hajózást javasolta. Tízezer szerencsétlen ember

vesztére végül a kapitányok a nyíltvízi útvonalat választották.

 

Sötétedés után a „Wilhelm Gustloff” hóviharba került, a tenger erősen hullámzott és a látótávolság is a minimumra csökkent. Az erősen túlterhelt hajó csak nagyon lassan tudott haladni. Kezdetben vele tartott a Hansa személyszállító hajó is, de problémák léptek fel, és nem tudta folytatni az utat, így magára hagyta a Wilhelm Gustloffot a Loewe romboló kíséretével.

Mint utóbb kiderült, végzetes döntés volt a Gustloffra nézve az is, hogy nem sokkal 18 óra után Petersen bekapcsoltatta a helyzetjelző lámpákat, mivel rádión egy szembejövő aknakereső köteléket jelentettek. Végül Zahn ellenzésére Petersen kikapcsoltatt

a a lámpákat, a jobb és a baloldali helyzetjelzők kivételével.

 

A hajó piros-zöld navigációs fényei keltették fel a Stolpmünde (ma a lengyelországi Ustka) magasságában portyázó szovjet S 13-as tengeralattjáró parancsnokának, Alekszandr Marinyeszkónak a figyelmét. A kapitány Odesszában ukrán anyától és román apától született, aki még a Marinescu nevet használta. Pályáját a kereskedelmi tengerészetnél kezdte, majd rövidesen átkerült fekete-tengeri hadiflottához, a világháború pedig már a balti flottánál érte. Egyes források szerint nem vetette meg a vodkát, kihágások miatt korábban már büntetőtáborban is ült, nem túl tehetséges parancsnoka volt a Balti Flottának.

1943-ban egy korszerű, új hajó, az S-13-as tengeralattjáró parancsnokává nevezték ki A történelem és a sors különös fintora, hogy az S-13-as egy német konstrukció volt. Mivel a versailles-i békediktátum megtiltotta Németország számára a tengeralattjárók gyártását, ezért a birodalmi tengerészet egy hágai holland hajóépítő

céggel készíttette el azt az új búvárhajót, amelyet a szovjet-német együttműködés keretében Moszkvának is szállítottak.

 

1945. január 30-án, este hét óra tájt észlelte a felszíni menetben haladó S-13-as első tisztje a Gustloff helyzetjelző fényeit. Marinyeszko úgy döntött, hogy a felszínen maradva gyorsított menetben megkerüli a célhajót és kísérőjét, a Löwét, majd a kétórás manőver végrehajtása után tüzelőállásba helyezkedett. A parancsnoknak kedvezett, hogy a nagy hideg miatt a kísérő romboló, a Löwe radarja elromlott, így az nem érzékelte a közelben megbúvott támadót.

A két hajó közötti távolság kb. fél kilométernyi lehetett,  így az S-13-as kapitánya parancsot adott a lemerülésre, nehogy észleljék a Gustloffon – az időközben megjavult látási viszonyoknak köszönhetően

– a szovjet tengeralattjárót.

 

Marinyeszko négy torpedó kilövését parancsolta meg matrózainak. Már akkor szokás volt, hogy a gyilkos fegyverekre annak útra bocsátói különféle üzeneteket, szövegeket írtak. Így az S-13 legénysége  az első torpedóra a „szülőföldért” feliratot festette, a másodikra a „Sztálinért” szó került, a harmadikat „a szovjet népért” felirat ékesítette, a negyedik lövedékre pedig a „Leningrádért” ajánlást mázolták.

Marinyeszko kapitány négy torpedó kilövésére adott parancsot, de fatális véletlenként éppen az a töltet ragadt bele a csőbe, amelynek semmiképpen nem lett volna szabad meghibásodnia: a Sztálinnak  felajánlott víz alatti akna.

 

A tűzparancs elhangzása után a három lövedék 21 óra 16 perckor becsapódott a Gustloff fedélzetébe. A hajón elszabadult a pokol

A hajó orrába, a vízvonal alatt csapódott be az orosz tengeralattjáró első torpedója. A pánik leírhatatlan volt.

De ekkor még úgy látszott, hogy a hajó folytatni tudja útját, egy biztonságos kikötő felé. A kapitány és a legénység igyekezett megnyugtatni az utasokat.

 

Ekkor csapódott be a második torpedó. Ez a hajó fedélzetén robbant éppen az uszodánál. Az itt lévő Marinehelferinek közül csak ketten tudtak megmenekülni…

Hamarosan újabb detonáció hallatszott, a harmadik torpedóé, amely a gépházat találta el. Ez megpecsételte a hajó sorsát…

 

Petersen kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a megmenekülésre. A jegesedés miatt a hajó mentőcsónakjainak csörlője befagyott, mínusz 15-20 fok Celsius körül járt a hőmérő mutatója. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás és a pánik miatt. Nagy volt a tülekedés a mentőcsónakok körül, az emberek sokszor egymást akadályozták a munkában. A személyzet fegyverrel próbálta fent tartani a rendet, de kevés sikerrel. Nagy pánikot okozott az is, amikor észrevették, hogy a mentőcsónakoknak nincsenek evezői.

A jég fogságából kiszabadított mentőcsónakokat sorjában eresztették vízre. Több annyira zsúfolt volt, hogy az emberek kiestek belőle, mire azok vizet értek.

 

A hajó egyre jobban megdőlt. Olyannyira, hogy nagyon sokan egyszerűen lecsúsztak a jeges fedélzetről a 2 fokos tengerbe. Csontok törése és emberek üvöltése hallatszott. A túlélőket a mai napig elkíséri ez a hang, amelyet elmondásuk szerint „sohasem lehet elfeledni”. A vízben a túlélésre alig volt esély.  Akinek nem jutott hely a csónakokban, azok megpróbáltak a víz felszínén maradni.

"Legcudarabbul a gyerekek jártak.

- Mind olyan szerencsétlenül, fejivel előre pottyant a vízbe - emlékezett Anya. - Ott lebegtek a vastag mentőhacukába, fölül lábikókkal...

És amikor Anyát később  asztalosbrigádjának legényei vagy alkalmi ágyastársai megkérdezték, mitől őszült meg fiatalasszony létére, azt válaszolta:

- Akkor történt, amikor gyerekeket láttam fejjel lefelé lógicsálni..."

Günter Grass: Ráklépésben 184. old.

 

A „Wilhelm Gustloff” az első becsapódástól számítva jó 60 percig volt még a felszínen, majd 22 óra 15 perc körül egy nagy robbanás kíséretében elmerült. A merülés közben a hajó lámpái felgyulladtak, mivel a vészáramfejlesztő elkezdett működni. A tenger itt viszonylag sekély v

olt, nem támadt nagy örvény utána.

 Este 9 órakor kezdte a hajó rádiósa az S. O. S jeleket továbbítani a következő szöveggel:„A „Wilhelm Gustloff” -ot háromszor megtorpedózták – 6000 fő van a fedélzeten” Sajnos ennél lényegesen többen voltak. Kijelenthető, majdnem dupla annyian, mintegy 10.500 – 11.000 ember…

 20 perccel azt követően, hogy a hajó elmerült, érkezett meg elsőként az „Admiral Hipper” cirkáló. A még életben lévők boldogan kiabáltak, de a cirkáló olyan nagy volt, hogy nem tudott a zsúfolt mentőcsónakok közé menni anélkül, hogy fel ne borította volna azokat.

A nagy hideg miatt, a vízben mentő mellényel lebegő utasok nagy része ekkorra már halott volt.

Aztán jöttek tovább a mentőhajók. „Löwe” TZ-12, mely 272 túlélőt vett a fedélzetére, TZ-36 torpedóromboló, a „Gotenland”, a „Göttingen”, mely már csak 22 túlélőt vett fel, és a VP-1703 futárhajó mely az utolsó túlélőt vette fel reggel 5 óra 15 perckor.

Az egyik mentőcsónakban, halott felnőttek és gyerekek alatt találtak egy 15 hónapos még élő kisfiút.

Az egyik megmentett állapotos nő, nem sokkal megmenekülése után hozta világra egészséges gyermekét az egyik mentőhajón.

 Összesen 1239 túlélője volt a katasztrófának. H

atszor annyian haltak meg, mint a „Titanic” balesetében...

Marinyeszko kapitány tíz nappal később elsüllyesztette a „General von Stauben” kórházhajót is. Itt az 5 000 menekültből kevesebb, mint 600 élte túl a katasztrófát. Itt is többen haltak meg, mint a „Titanic” esetében.

Marinyeszko, 27 évvel a halála után a Szovjetunió szétesése előtt közvetlenül, 1990-ben (!) kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a „Szovjetunió hőse” címet.

Alexander Ivanovics Marinyeszko kapitány lelkét több mint 14 000 ártatlan civil menekült, – csecsemők, gyermekek és nők – és sebesült katona halála terheli.

1945. április 16-án az orosz hadiflotta elsüllyesztette a „Goya” utasszállítót, fedélzetén 6 220 utassal, melyből csak 165 fő élte túl a katasztrófát…

 

A „Wilhelm Gustloff” elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. A győztesek sem igazán akartak hencegni a több ezer ártatlan civil halálával. Később pedig ez is, mint sok minden más, tabu témának számított.

 A „Wilhelm Gustloff” roncsai a mai napig, 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihennek a homokos tengerfenéken.

A roncsot, a sok ezer áldozat sírját, azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.

 Requiescam in pace!

Források:

Dán János: A világ legnagyobb hajó katasztrófája. A „Wilhelm Gustloff” története

Ehrenburg, Ilja: - A Német - „Szikra” Kiadása Budapest, 1945.

Günter Grass: Ráklépésben

Lipusz Zsolt: Gustloff: a világtörténelem legsúlyosabb tengeri katasztrófája

Nagy Béla –Farkas Ildikó: Az elhallgatott tragédia

Varga István: A kiemelt hajó

Wikipédia

 

Kucsora István