Csak egy van belőle és igen értékes, ha elvesztettük, akkor igen nehéz visszaszerezni.

Nem egy olyan valami, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem. Ez egy velünk született tulajdonság, amit megtarthatunk életünk végéig, de akár el is tékozolhatunk, ezáltal válhatunk becstelenné. Besározódhat, de tisztára is lehet mosni, bár ez sokszor igen kemény követelmények elé állíthatja a becsületet helyreállítani akaró személyt. Értékét, - a szemet szemért, fogat fogért bibliai alapelv mértékével mérve – az élet értékével megegyezőnek tekinthetjük. Sokan, mint egyetlen, legértékesebb tulajdonukat, az életüket adták oda, hogy megőrizhessék, vagy tisztára mossák saját, családjuk, vagy nemzetük becsületét.

Egyik legismertebb formája a katonabecsület. „A katonabecsület, a katonai erények, a kötelességteljesítés, a bátorság, a fegyelmezettség, a hűség, a bajtársiasság és az önfeláldozás gyűjtő fogalma.” (Perjés Géza) Számos esetben találkozhattunk vele a történelem folyamán, ám mára már sajnos kiveszőben van. Látva, hogy napjainkban a hadviselés milyen formáit alkalmazzák, - akár a „világ csendőre” néven emlegetett amerikai katonaság, akár az izraeli hadsereg és még folytathatnám a sort – nem sok esélyt látni a megtépázott, sárba tiport erény helyreállítására. Ám nem volt ez így mindig, volt mikor nem csak egy, hanem egyszerre több tucatnyi személy is felmutatta. Számtalan történetet ismerünk, katonákról, akik a rájuk bízott értéket, várat, hajót az életük árán is megvédték. Név szerinti példának hozhatnám Zrínyit, aki a várat mikor már megvédeni nem tudta, és nem akarta a fogság keserű kenyerét enni sem, száz-száz arannyal a zsebében kirontott Szigetvár várából, hősi halált halt, de a rá bízott várat fel nem adta.

Évszázadok múltán sem vesztek a feledés homályába azok, akik fel tudták mutatni, vagy meg tudták őrizni a becsületüket. Ezáltal is bizonyítva a mondást, miszerint: „Az élet véges, de a becsület örök”. Minden bizonnyal a világtörténelemben, a legnagyobb számban ezen erényt egyszerre felmutatók a 65 évvel ezelőtti, a budai várbéli kitörésben résztvevő katonák voltak. A becsület melletti kiállás olyan mértéke testesült meg, amely eleddig példa nélküli volt az idők folyamán. Aki ott jelen voltak, a becsület olyan fokát mutatta, amit talán sohasem tudunk megismételni, s remélhetőleg soha nem is lesz rá szükség, hogy akkora véráldozatot kelljen meghoznunk. Bár ez nem egy történelmi beszámoló, de meg kell említenünk (ezáltal bizonyítva, hogy életkortól független tulajdonság) a „Hadapród Iskolások” részvételét a harcokban, akik nem katonák, hanem tizennégy és tizennyolc év közötti önkéntesek voltak,és kisebb csoportokban honvéd zászlóaljakhoz voltak beosztva. Sokan közülük az életükkel fizettek hősiességükért, ugyanúgy, mint az „Egyetemi Zászlóalj” kiknek hősiességét még a szovjet is elismerte. Emlékezzünk rájuk, ez elengedhetetlen, de van még más kötelességünk is.

1945. február 11. úgy maradt meg emlékezetünkben, mint a becsület napja, de vajon már csak emlékezni tudunk, vagy még mi is fel tudnánk mutatni, ezt az erkölcsi kiválóságot, ha a szükség úgy kívánná meg? Mára már csak a fogságba hurcolt, még életben lévő katonák beszámolói alapján tudunk fogalmat alkotni arról, mi is a becsület? Ma az országot hasonló harctérré változtatni igyekvők ellen, (magyar – cigány polgárháborúra játszók) fel merünk-e nyíltan lépni? Oda merünk-e mögé állni olyan személyeknek, akik ezt megteszik, vagy csak a szűkebb asztaltársaságunkban „magyarkodunk”? Szerencsére vannak közöttünk olyanok, akik jó hadvezér módjára nem azt mondják; előre, hanem azt, hogy utánam. A kérdés az, merjük-e követni őket? Az, hogy némelyek a regnáló politikai hatalommal szemben nyíltan megfogalmazott ellenérzéseiknek hangot adtak és ez által jelenleg is politikai foglyokként börtönben vannak, ez elriaszt bennünket, meghátrálásra kényszerít?

Tegyük fel bátran magunknak ezeket a kérdéseket, és ne szégyelljük az őszinte válasz megadását sem. Kiveszett mára már belőlünk? Úgy gondoljuk ez mára már nem szükséges, hogy meglegyen bennünk? Pedig, nincs új a nap alatt. Ma is, ebben az elanyagiasodott, erkölcsileg elsatnyult világunkban ugyanúgy helye van, még fokozottabb mértékben. Az, hogy mi, a várbéli katonáknak leszármazottai, vérrokonai, vagyunk, - és nem mellesleg magyarok - nos, ez arra kötelez minket, amellett, hogy emlékükhöz hűek maradjunk, hogy életünkben, minden egyes alkalommal, - ha úgy kívánja - tanúskodjunk nemcsak az Ő, hanem a Mi becsületünkről is. Nőjünk fel nagyságukhoz, mert csakis akkor lesz esélyünk a túlélésre, csakis akkor lesz magyar feltámadás.

(Antal Ferenc – Szent Korona Rádió)