Kerecseny János AZ ARADI TIZENHÁROM

Döbbenet volt az ország lelke akkor, Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor, Ugy dűbörgött Kossuth nagy kora. 
Vijjogva szállt a zord halálmadár, Mint pokolból szabadult szörnyü rém:
Sötétség lett urrá e szent hazán, Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon
- Az aradi Tizenhárom!....
Az Óriás, ki lelke tűzborával Tizmillió magyart harci lázba vert, Lángajkára fagyott utolsó dalával Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava, Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zugott a holt Petőfi sóhaja, Mint üllőn csengö, villámló vasok S végig dörögte a vérszagu világon:
Az aradi Tizenhárom!....
Egy szó jajdult csak a meghökölt világon - Még a kancsukás cár is felnyögött: A frank, a belga, német és angol határon Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött. Döblingbe űzött börtön posztján Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar, Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán, Ki kétségbeesetten saját husába mar, A boltra irta: - mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!.....
Öklét rázta a Becsület szava, A Jog, Igazság, Szeretet felorditott, Kegyelmet kért a félvilág maga, Ám a győző halálharangot konditott. S az örűlt ördög, a fattyuvérü rém, A hesseni herceg szerelem fia. Hóhér - Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj, Akarta, hogy vérben égjen Hunnia...
És fennakadt a szörnyü vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...
A döbbenet tépett milljó sziv-eret, Egyetlen sóhaj morajlott tova: De nem mozdult meg a lelkiismeret. S a hősöknek meg kellett halnia! És meghaltak, dicsön, mint az istenek... Életük munkája: történelem. Nevük tizmilljó magyar szivben remeg S élni fog, amig csak egy magyar terem! Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!...
(Budapest, l939. Turulszárnyon)